- Alkotásaid erős szociális érzékenységgel közelítenek az emberi viszonyok felé, jelentős hangsúlyt kap a pszichológia. Alapvetően mi inspirál téged koreografálás közben?
- Úgy érzem, kicsit érzékenyebb vagyok, mint az átlag, nincs bennem félelem attól, hogy az érzések mélyen átjárjanak, és ez az előadásaimon is tükröződik. Korábbi darabom, a Ne bánts! közben nyílt ki a világ, és vált egyértelművé, hogy a családon belüli erőszak kérdésével kell foglalkoznom. A dramaturggal, Csepi Alexandrával konzultáltunk szakpszichológusokkal, bántalmazottakkal, voltunk a civil házban, érintett édesanyákkal és gyerekekkel találkoztunk; ezek mindegyike megrázó élmény volt. Történetünk így épült fel lépésről lépésre. Az előadás után arra kértük a nézőket, rajzolják le azokat az érzéseket, amelyeket kiváltott belőlük a darab. Megdöbbentő volt, hogy már egy előadás után harminckettő segélykérő rajz született. Nincsenek tehát jelentéktelen tettek, hiszen a darab hatására mertek segítséget kérni az emberek.
Velekei László (Fotó/Forrás: Mészáros Mátyás)
- A terem megalkotásakor is hasonló célok ösztönöztek?
- Az emberekkel való interakció megteremtésére törekedtem. Kiráz a hideg azoktól a kliséktől, hogy „Szép darab volt!” vagy „Á, én ugyan ezt nem értem, de azért jó volt!”, a néző pedig feláll a székből és ezekkel a gondolatokkal távozik a színházból. A Ne bánts! és A terem esetében két ellentétes pólusú darabról beszélhetünk mind technikailag, mind a témaválasztás szempontjából. Az előbbi egy nagyon szigorú, nehéz, szimfonikus darab, A terem ennek ellenpontja, picit könnyedebb, viccesebb, cselekményes balett. Habár koreografálása közben elsődlegesen nem az önmegvalósításon fáradoztam, mégis minden benne van, ami az elmúlt két évben történt velem. Számomra különösen fontos, hogy a gondolatvilágom megjelenjen. Az egyik fontos üzenete ennek a darabnak, hogy muszáj megélnünk a pillanatot, hiszen csak ez esetben bizakodhatunk a jobb jövőben. Felértékeli az emberek életét, ha tudatosítják: egyszer minden véget ér, meg fogunk halni. Ez varázsolja különlegessé a jelent.
- Hogyan jelenítetted meg a jelen megélésének tapasztalatát?
- A darabban van egy misztikus rész, amelyben nem pusztán a fóbiáikat és az evilági kötődéseiket engedik el a táncosok, hanem teljesen elfogadják a jelent, és ettől tudnak örülni egymásnak. Ez a jelenet egy csapatnyi emberről szól, akik mernek sokszínűek lenni, nem uniformizálnak. Azok a fóbiák, amelyeket az egyes karakterek magukon viselnek, előre viszi az életüket. Ahogy minden embernek, nekem is sok gyengeségem van, de úgy érzem, ezek tesznek azzá, ami vagyok. A Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskolába jártam; az itt töltött évek egyik legfontosabb tapasztalata az volt, hogy mennyi mindent tanultam a másik ember elfogadásából. A másik ember hibájából én is tanulhatok, ugyanakkor végig feltételeznünk kell, hogy ez is csak egy nézőpont, egy vélemény.
- A darab zenéje pezsdítő, dallamos, popzenei montázs. Hogyan esett a választásod épp ezekre a zeneszámokra?
- A darab jellegét követve egy könnyedebb zenei formát kívántam, olyat, amely több generációt megfog. Ez is a része annak a koncepciónak, hogy minél szélesebb életkorskálát és réteget szólítsak meg. Az értelmezésben szabadságot hagytam a nézőnek, így minden este más szemszögből látható, amin a darab közben végigmennek a táncosok. Az, hogy a néző éppen az elengedést vagy a halált veszi észre, esetleg a humor tűnik fel neki, attól függ, hogy milyen hangulatban ül be aznap este a színházba.
Velekei László - Győri Balett: A terem (Fotó/Forrás: Mészáros Mátyás)
- A darabban ezt a „többfrontos támadást” hogyan hajtod végre?
- A koreográfia technikailag is ezt a kettőséget rejti magában, bizonyos részei nagyon nehezek, kemény végrehajtani a mozdulatokat, a másik pillanatban viszont tudatosan engedtem teret a helyzetkomikumnak. A zenék is ezt a változatosságot kell, hogy tükrözzék: a sokféleséget, az idő elmúlását. Hiszen az élet maga is ilyen.
hírlevél
