Túl sokat gondolkodtok, egy kicsit őrüljetek már meg! Olyan, mintha le lennétek öntve fertőtlenítővel...”
– nagyjából ezek voltak az első instrukciók, amiket a próbaterembe belépve elkaptam Frenák Páltól. Magam is megszeppentem ettől a kíméletlen határozottságtól, amiben mégis rengeteg kedvesség és empátia rejlett. Épp a Táncművészeti Egyetem modern szakos végzőseivel próbál Frenák Pál, akik a plafonról lelógatott, több méter hosszú bambuszrudakkal igyekeznek szimbiózisban mozogni. Ez lesz a „bambuszerdő”.
Rögtön megértem, miért lehetett azt olvasni korábban, hogy Frenák Pygmalion módjára formálja táncosait: nála nem a technikán van a hangsúly, sőt, írmagjában igyekszik irtani a felesleges, túlgondolt, „kiművelt” mozdulatokat, ehelyett az érdekli, ami a táncos személyiségének legmélyéről jön. Valljuk be, az iskola falai közül épp csak kikandikáló táncosok esetében ez rettentő nehéz, hiszen valószínűleg egy-két órával ezelőtt még épp a mozdulat megformálását kérték rajtuk számon.
A technikát most kidobhatjuk a kukába”
– mondja fáradt mosollyal Kiss Rebeka, a főiskolás táncosok egyike. „Nem a technikai része nehéz ennek a munkának, hanem belekerüni abba a hangulatba, amit Pali szeretne elérni” – teszi hozzá. Frenák Pál ezt a kíméletlenséget így indokolja: „Szeretném elérni, hogy ne önmagukat mutogassák, hanem valami mondanivalóra hívják fel a figyelmet, tehát láttassanak.Ők most belekóstolnak ebbe a világba, kapnak pár pofont, hogy rájöjjenek:
De még mielőtt valaki azt gondolná, hogy végig feszült, fagyos hangulat uralkodik, szeretném elárulni, hogy Frenák – ahogy a darabjaiban is – a drámát mindig humorral oldja, és fordítva, tehát frappáns megjegyzésekből nincs hiány.
És hogy miért is vannak itt ők, milyen üzenet közvetítését szolgálják?
A koreográfus a hirosimai atomkatasztrófa megidézésén keresztül arra keresi a választ, hogy „képes-e társadalmunk felelősséget vállalni a közelmúlt tragikus eseményeiért, és tanulva abból kilépni a folyamatos önpusztításból?” – ahogy ő fogalmaz a próba után neki szegezett kérdéseimre. Mindehhez a japán kultúra elemeit veszi kölcsön: a darab egyrészt az ő Japánban koreográfusi ösztöndíjjal szerzett élményeiből, másrészt Alain Resnais Szerelmem, Hirosima című filmjéből inspirálódik.
Külső szemlélődőként úgy tűnik, Frenák Pál a fejében megszülető víziókat azonnal formába akarja önteni, mint egy festő, csak éppen itt a táncosok teste a vászon.
Mint megtudom, az előadás vizuálisan is a japán kultúra és a butoh tánc elemeit idézi meg: a főiskolások gyönyörű, pillangós kimonóban kezdik el próbálni a „pillangóerdő” motívumot, és az is kiderül, hogy az egész testük fehérre lesz lefestve, mint a butoh táncosoknak, és csak a szájuk és a mellbimbójuk lesz piros. Miközben Pali a főiskolások „pillangómozgását” finomítja, a terem másik végében Várnagy Kristóf és Maurer Milán a szólójukat próbálják, Halász Gábor és Esterházy Fanni pedig egy duót gyakorolnak, önállóan.
Kapcsolódó
Butoh, a legteljesebb üresség tánca
Szeptember 26. és október 3. között rendezik meg az 5. Body.Radical Nemzetközi Előadó-művészeti Biennálét, amelyen megismerhetjük a távol-keleti előadó-művészetek legújabb irányzatait.
Az is a Frenák-munkamódszer jellegzetessége, hogy egyenrangú partnerként tekint a táncosaira és hagyja őket önállóan alkotni.
Pali sokszor azt mondja, neki teljesen mindegy, hogy mit csinálunk, csak őszinte legyen és folyamatosan fenntartsa a néző figyelmét”
– ezt már Halász Gábor mondja, aki most koreográfusasszisztensként is dolgozik a produkcióban. Hozzáteszi: „Nagyon sok előmunkát elvégzünk, persze a végén Pali dönti el, hogy az ötleteinknek van-e létjogosultsága. Általában a funkcionális mozdulatokat tartja meg, és minden, ami díszítő manír, az megy a kukába. Nagyon jó szeme van ahhoz, hogy észrevegye, amikor gondolkozunk, mert az tilos!”
Maurer Milánhoz fordulok, aki szintén társkoreográfusként vesz részt az előadás létrehozásában. Ő a frenáki kétéltű-táncos egyik mintapéldánya, az eddigi előadásokban rengeteg időt töltött a levegőben. Amikor megkérdezem, mennyire otthonos közeg számára ez, azt feleli:
Én jobban érzem magam a levegőben, mint a földön, mert ott csak egyetlen biztos pontod van: saját magad”.
Egy gúla alakú fémszerkezetre mutat, ezen fog "bűvészkedni" 6 méter magasan, illetve bambuszon, ahogyan a többiek is. Nézem őket, ahogyan ezeket a hatalmas bambuszrudakat próbálják megszelídíteni, és csodálom, hogy tudnak egyszerre figyelni a saját és a tárgy mozgására-mozgatására is. Frenák Pál elárulja, hogy
„A bambusz az általunk kialakított struktúrákban folyamatos mozgásban van, ami a táncosoktól fokozott figyelmet követel. Fontos, hogy az egész előadást végigkíséri ennek a lét-anyagnak a spirális mozgása. Ezzel is azt próbáljuk érzékeltetni, hogy bármit is tesz az emberiség, nem fog tudni ellenszegülni a természetnek” – árulja el a bambusz előadásban betöltött szimbolikus jelentőségéről. És hogy miért ez a sok japán utalás? Valahol mindebben Kazuo Ohno, a butoh tánc alapítójának szelleme köszön vissza, akivel Frenák Pál személyesen is találkozott. Megható, ahogy róla mesél: „94 éves volt, amikor én találkoztam vele. Ő egy hatalmas művész, és pontosan érezte, hogy nekem nincs mit mondania. Ez volt a legnagyobb tanítása:
»én nem tehetek érted semmit«. Úgy mondta el, hogy nem mondott semmit. Befogadott, átölelt, ezzel átadta a tudást”.
- mondja sietve, és már megy is tovább. Sok dolga van, még meg kell fogalmaznia a megfogalmazhatatlant.
hírlevél
