Miért ábrázolják ügyefogyottaknak az ázsiaiakat a balettben?

Az elmúlt években megfigyelhető, a faji sokszínűség terén bekövetkezett balettforradalom Amerika után mára Európát is elérte, de ez leginkább a feketék reprezentációját érinti – és nem annyira a darabok témájában, mint inkább az előadók származásában hozott változásokat, vagyis több színes bőrű balett-táncos szerepel a színpadon és a médiában. Az ázsiai származású táncosok ebből a szempontból viszonylag kedvező helyzetben vannak, itthon is láthatunk kimagasló tehetségű ázsiai táncosokat. Ennek oka, hogy Ázsiában a népességszámhoz képest kevés magas szintű balettintézmény van, így sokan már nyugaton kezdik meg a tanulmányaikat, és később is itt helyezkednek el különböző társulatoknál. Ahogy azonban arra most John Peter Viernes a Dance Magazine-ban megjelentetett írásában rámutatott,

A keleti figurák a romantikus balett karaktertáncaival kerültek be a kánonba az orientalizmus jegyében, de a legismertebb példa, A diótörő is erősen sztereotíp képet fest róluk a híres Kínai tánc/Tea divertissemente-ben. Hasonlóan sematikusan jelenik meg a thai kultúra a Jerome Robbins koreografálta The King and I című Broadway-balettban, ahol elrajzolták az egyébként jól dokumentált thaiföldi fejdíszeket és a zenét, ami így végül semmi hasonlóságot nem mutatott az eredeti sziámi kultúrával. De ugyanez a helyzet Peter Martins John Adams Nixon in China című operazenéjére koreografált The Chairman Dances című 1988-as darabjával is, ahol – bár szándéka szerint a kínai tradicionális táncokból indult ki – végül selyempizsamás kínai babákat vitt színre. Ahogy azt egy korabeli tánckritikus a The New York Times hasábjain megjegyezte:

– írta Anna Kisselgoff 1988-ban. Ezek az előadások megegyeznek abban, hogy dramaturgiailag Nyugat és Kelet találkozásának kontrasztját ábrázolják, és mivel ezeket általában nyugati koreográfusok követték el, a kontraszt felerősítése érdekében nem riadnak vissza az erős túlzásoktól.

Persze volt a tánctörténetben olyan koreográfus is, aki tisztelettel fordult Ázsia felé. Maurice Béjart Irán fennállásának 2500. évfordulójára két balettet is írt, amelyeket 1971 októberében mutattak be Teheránban. A Golesztán (Rózsakert) balettet Szádi fő műve inspirálta. A másik balett a sahbánú tiszteletére, tradicionális perzsa zenére készült Farah címmel, melyben iráni zenészekkel dolgozott együtt. És persze a nagy Nyugati és Európai társulatok tele vannak kiváló ázsiai származású magántáncosokkal mint Yuan Yuan Tan, Stella Abrera, Hee Seo, Amar Ramasar, vagy Magyarországon a kazah származású Tanykpayeva Aliya, vagy a koreai születésű Kim Minjung.

Ugyanakkor – ahogy azt John Peter Viernes is nehezményezi –, alig találni olyan kortárs, ázsiai származású koreográfusokat a nagy társulatoknál, akik lehetőséget kapnának arra, hogy a keleti hagyományokat a modern nyugati balett-trendekbe integrálják. A szerény kivételt erősíti a szingapúri származású Choo San Goh, aki a nyolcvanas években a Washington Ballet rezidens koreográfusaként számos neoklasszikus balettet koreografált amerikai társulatok számára, és akivel Barysnyikov is előszeretettel dolgozik. Vagy ott van Ma Cong, aki nemrég a Broadwayen mutathatta be saját személyes történetén alapuló, M. Butterfly című darabját, ahol David Henry Hwang Pulitzer-díjas író azonos című drámájából kiindulva egy pekingi opera-énekes szemszögéből mutatta be Ázsia és a Nyugat találkozását, és a sztereotípiák mibenlétét. Ezek az alkotók adják a reményt arra az ázsiaiak számára, hogy hamarosan a faji egyenjogúság a balett témákat is eléri.