Bár túlzásnak hathat egy mérlegre tenni ezen események súlyát, azt gondolom, mégsem az. Túlzásnak hathat a klasszikus balettképzést összehasonlítani a modern táncképzéssel, véleményem szerint nem az. Pont az indokolatlanul nagy szakadék miatt nem, ami az azonos intézményben működő két szemléletet elválasztja egymástól. A Billy Elliot épp azért került az Operaház műsorára, hogy népszerűsítse a gyerekek körében a balettműfajt, a Három tánc pedig más eszközökkel ugyanerre törekszik. Csak míg előbbi a tánc szépségét már-már lila ködbe burkolja (ami az N. Horváth Zsófia-típusú újságírók számára meleg propagandával ér fel), addig Halász Glória filmjének tanulsága épp az ellenkezője, mégpedig hogy a balett olyan kemény fizikai és lelki igénybevételt jelent, ami az élsportolókéval vetekszik. Néhány éve én is betekintést nyertem a klasszikus balettképzésbe, és azzal az élménnyel távoztam, hogy
a balettképzés nemcsak a műfaj eredeti formáit konzerválja nagyon erősen, de az ahhoz kapcsolódó kommunikációs formákat, a mesterek és tanítványok közötti kőkemény hierarchikus viszonyrendszert is.
Tiszteletreméltó, hogy ezek a fiatalok – már aki bírja – a helyenként spártai körülmények között is végigcsinálják a képzést, de közben kérdéses, hogy mennyire szükséges mindez az elérendő siker érdekében. Mindenesetre a balett szakra felvételiző magyar gyerekek és azt elvégzők egyre kisebb létszáma beszédes adat – és nem szabad mindezért a korszellemet és a kapitalista világ farkastörvényeit okolni. Az is beszédes, hogy míg a táncról mindenkinek van véleménye, addig nem hallottunk egyetlen aktív táncost sem megszólalni a témában, ahogy a #metoo kampány idején szintén csendben volt a táncos szakma. Nem volt hozzáfűznivalójuk? Elhatárolódnak ezektől az eseményektől? Netán nincsenek arra trenírozva, hogy szabadon véleményt formáljanak őket érintő kérdésekben?
Az Magyar Táncművészeti Egyetem két különböző szakirányú osztályának vizsgája válaszokat kínál.
Kiss Rebeka, az MTE végzős, modern tánc szakos hallgatója (Fotó/Forrás: Palotai Misi)
Adott egy klasszikus balettvizsga, ami egyetlen szó, egyetlen konferálás nélkül lezajlott, és ahol a legnagyobb siker éppen egy modern táncdarab, Ohad Naharin izraeli koreográfus darabja, amit élvezettel táncoltak a növendékek. És adott egy modern táncvizsga, ahol a darabok között szinte minden vizsgázó magához ragadta a mikrofont, hogy személyes hangon meséljen az etűdökről, mivel azok is személyesek voltak. Ez utóbbiról szeretnék írni. Lőrinc Katalin egyedülálló pedagógus ma nem csak a tánc-, de azt gondolom, a teljes magyar művészképzésben is azzal, hogy felismerte a kor követelményeit, és elengedve az akadémikus beidegződéseket, a tanítványaiba vetett bizalommal arra nevelte őket, hogy foglalkozzanak magukkal ne csak fizikai, technikai, de szellemi síkon is. Itt nem az elméleti képzésre, hanem a kreativitás felébresztésére gondolok egy olyan építő közegben, ahol a hibázás a tanulás egyik természetes velejárója, relatív fogalom.
Ezzel nem csak annak a sztereotípiának vette elejét, miszerint a táncosok nem szellemi lények, és nem tudják magukat verbálisan kifejezni, de annak is, hogy a táncot ne csak végrehajtó „bábokként” éljék meg, de az önkifejezés személyes terepeként is használják azt.
Mert manapság minden táncos koreográfus is. Ahogy arra már az estjük első fele is rávilágított Cunningam-, Pina Bausch- és Mats Ek-koreográfiákkal, a XX. századi tánctörténet is leginkább a test és ezzel együtt az elme felszabadításáról, a kettő összhangjának megtalálásáról szólt, csak hajlamosak vagyunk az előző korok által levont tanulságokat rendszerszinten elfelejteni. Itt most a klasszikus balett védelmében felszólalhatnánk, hogy ez a műfaj sokkal kevesebb egyéni szabadságot enged meg, ugyanakkor azt is érdemes látni, hogy a klasszikán végzetteknek csak töredéke fog klasszikus balett-társulatoknál elhelyezkedni, a viszonylag korai "nyugdíjazás" után pedig nekik is jó alternatíva lehetne nem csak a tanítás, de a koreografálás is, ami viszont megkívánja a kreatív alkotás képességét.
Tehát az egyéni önkifejezés hitelességének szellemében Lőrinc Katalin arra ösztönözte tanítványait, hogy saját maguk koreografáljanak versenyszámokat olyan nemzetközi versenyekre, ahol nem volt elvárás a saját koreográfia, mégis – talán pont azok önazonossága miatt – erős nemzetközi mezőnyben is kitűntek velük. A Rácz Réka koreografálta duó, a Mindegy, valamint Bacsó Gabriella, Kiss Rebeka és Stúpek Míra Tördület 2.0. című, újrakorografált hármasa már éretten gondolkodó, sokoldalúan képzett fiatalok kiforróban lévő fogalmazásmódjáról tanúskodik.
Lőrinc Katalin azt is kiharcolta az egyetem vezetőségénél, hogy terepre, vagyis társulatokhoz menjenek gyakorlatra, (nem is értem, ilyen eddig miért nem volt?) és ott új darabok létrehozásában vegyenek részt. A Frenák Társulat, a Közép-Európa Táncszínház, a Feledi Project, a Grecsó Zoltán-féle Willany Leó Improvizációs táncműhely, vagy épp a fiatal koreográfus, Takács László darabjai elsősorban a tekintetben voltak meggyőzőek, milyen jól idomulnak ők a teljesen különböző, a tanrendben nem szereplő táncnyelvekhez. Belülről pedig azt szolgálta mindez, hogy kipróbálják az alkotást társulati működésben és integrálódjanak a szakmába. Ezek közül üdítően hatott a néptáncosként végzett fiatal táncos-koreográfus, Takács László Crush című darabja, aki az egész évfolyamot mozgatta dinamikus, tört ritmusokkal machináló, izgalmas koreográfiájában: nem csak óriási pontosságot, de szuggesztív kifejezőerőt is megkívánt a táncosoktól, akik mindezt fantasztikusan prezentálták.
Andalodva - Hód Adrienn koreográfiája a modern évfolyammal (Fotó/Forrás: Palotai Misi)
A legizgalmasabb mégis az est második része volt, ahol az utóbbi idő teljesen egyéni, műhelymunkában született szólóit és csoportos koreográfiákat láthattunk.
A saját darabokba bátran belefogalmazták saját tapasztalataikat, így az esetleges befejezetlenségük, kidolgozatlanságuk ellenére is hordoztak magukban valami erősen lényegit.
Horváth Attila például vizuálisan nagyon egységes világot teremtett a pasztell színű ruhákkal, a fegyelmezett mozdulatokkal, és a profin kivitelezett, róluk készült fotókból zenére szépen összevágott vetítéssel. Erdélyi Zsombor az egyedüllétet ábrázolta békés együttlétként önmagával akrobatikától sem mentes szólójában. Rovó Virág Die(s)Harmonie című koreográfiájában egy lányokból álló csoport belső dinamikáit, az egymásba vetett bizalom kényes egyensúlyát fogalmazta táncba. Stupek Míra Várnagy Kristóf számára készített szólójában szinte zene nélküli, nagyon erősen kitett és intim színpadi helyzetben állt helyt bátorsággal. Míg (S)WE(A)T című etűdjében Lukács Levente a kortárs- vagy modern táncosok társadalmi megítélésére reflektált öniróniával, magát és társait szinte tánc nélküli mozgásra korlátozva, egy technobuli-szituációt erősítve fel a belső feszültségek apokaliptikus kivetülésévé. Talán ennyiből is látszik, mekkora energiák szabadultak fel ezekből a fiatal táncosokból, és mennyiféle mondandójuk van, ami egyébként - ha nincs ott Lőrinc Katalin, aki dzsinként előcsalogatja belőlük - sokáig szunnyadhatott volna még.
Szilvási Anna Dzsumbuj című darabban (Fotó/Forrás: Palotai Misi)
A legmeglepőbb találkozások mégis az est befejező részében voltak, ahol azokkal a meghívott koreográfusokkal dolgoztak, akik korábban már vendégtanárként jelen voltak az oktatásuk során. Fülöp László, Hód Adrienn, a MA-ZE társulat és Duda Éva koreográfiái egy olyan, rég fennálló kerítést is átszakítottak, ami eddig a Budapest Kortárs Táncfőiskola táplálta progresszív tánc szcéna, és az MTE modern táncképzése által képviselt, konzervatívabb, technikailag megalapozottabb vonulata húzódott. A táncdíjakat sorra nyerő, a befogadót erősen provokáló Hód Adrienn koreográfiában például eksztatikus paródiában csúcsosodott ki minden, amit ők a táncról gondolnak. Nemcsak a balettet, de a gyomorból jövő progressziót is kifigurázták, amihez nem átallottak gátlástalanul bevetni előadói, színészi képességeiket. Nézőként óriási élmény volt a Hód Adrienn-i extravagáns formanyelvet olyan táncos-egyéniségek által előadva, akik magas szinten beszélik azt a táncnyelvet is, amit közben – indirekt módon – kifiguráznak. A Maze táncosai, Várnagy Kristóf és Nagy Emese részéről pedig önzetlen gesztus volt, hogy a saját, a Trafóban debütált, Gaga-módszer szerint készült Dzsumbuj-koreográfiájukat felajánlották az évfolyam számára, és rájuk szabták azt. Ebben is brillíroztak - élen Szilvási Annával, akinek nagyon erős, elnyújtott színpadi pillanata volt, amikor a közönséggel farkasszemet nézve állította meg az időt. Az est befejező darabja, Duda Éva Dobbantó című koreográfiája pedig lehetőséget adott a nagy össztáncoknak, amiben a fiatalos lendületük végre szabadon szárnyalhatott.
Dobbantó - Duda Éva koreográfiája a modern évfolyam számára (Fotó/Forrás: Palotai Misi)
Mi lehet ebből a tanulság?
- A táncosoknak vannak gondolatai, igen, már 20 évesen is
- A táncosok akkor is lehetnek lenyűgözőek, ha hagyjuk őket élni. Nem szükséges meggyötörtnek lenniük és szenvedniük ahhoz, hogy valami maradandó élményt okozzanak a nézőnek
- Nem kell képzelt ellenségeket gyártani magunknak, van átjárás a különböző alműfajok között
- Egy táncos test nem csak egy, de számos táncnyelvet el tud sajátítani, és egyik nem csorbul a másiktól, vagyis azért, mert valaki kortársat táncol, még nem szükségszerűen "butul" el a klasszikus képzettsége
- Mindenféle táncos kísérletnek van létjogosultsága, mert a művészet lényege, hogy olyan érzésekkel, tapasztalásokkal ajándékozza meg a nézőt, amivel addig nem találkozott, és így a művészetben irányított körülmények között tud átesni ezen a beavatáson
- Ha nem nyomjuk el a táncosok egyéniségét csírájában, lehetséges, hogy olyan inspiráló közeget teremtünk számukra, amiben a táncot nem terhes kötelezettségként, hanem örömteli munkaként fogják megélni
- Több Lőrinc Katit a magyar táncéletnek!
(A borítókép Futár Ernő fotója, rajta Kiss Rebeka, Rácz Réka, Rovó Virág és Hoffmann Luca)
hírlevél
