A függetlenség témájának milyen aspektusait vizsgálod? És miért ez a témaválasztás?
A darab felépítése a hagymáéra hasonlít.
Különböző szinteken vizsgálja a függetlenség-függőség esélyeit, és az arra való törekvés mozgatóit a világpolitikától, a mesterséges mennyországok haszonélvezőin át, egészen a társulatom működését, így saját egzisztenciámat és mindennapi közérzetemet is befolyásoló, hazai kulturkampfig.
A teljes szövegkönyv a teljesség enciklopédikus igényével készült, így a dániai bemutató közel másfél órásra sikerült, majd egy csomó témát és arra épülő jelenetet a színpadi mű fiziológiai befogadhatóságának korlátosságára való tekintettel mára már kivágtunk a darabból, pedig úgy érzem, ezek a témák választanak minket.
Miben áll a Declaration of Indepence, vagyis Függetlenségi Nyilatkozat „műfaji kísérlete”? Milyen műfajokat ötvöz ez a szólódarab?
Szándékosan nem használjuk a cím magyar fordítását, egyrészt mert az előadás angol nyelvű, másrészt félrevezető is volna a magyar cím, mivel a magyar történelem híres, de a korábbi, amerikaitól eltérő tartalmú Függetlenségi nyilatkozatát vonná be referenciaként, amit a magyar országgyűlés adott ki 1849 tavaszán Kossuth kezdeményezésére.
Műfajilag John Oliver szatírikus politikai-közéleti one-man-show-ja ugyanolyan mintaként szolgált, mint a saját hagyományaimat jelentő kortárs tánc. Ami ebből kijött, formailag a létező és ismert műfajok közül leginkább a fizikai színház mindent szintetizáló műfajába illeszkedik, hiszen a színpadon beszélek, karaktert formálok és persze sokat táncolok... És mindezeket egyszerre, egy időben.
Milyen viszonyban van a szöveg és a mozdulat?
Egymás körülményei. A kettő együttműködik. Mivel külön nincsenek, bármilyen üzenettel távozik a színházból a néző, az együttesen mindkettőnek – a szövegnek és a mozgásnak is – felróható.
Hogyan alakult a darab az amerikai, illetve dán bemutatóhoz képest?
Az eredeti, amerikai változat a philadelphiai közönség számára készült, kicsit az „amerikából jöttem, mesterségem címere” kezdetű játék mintájára, de annak megfordításával.
Hiszen én ott egy távoli, ismeretlen, kis közép-európai országból érkezett jövevény voltam. A szóló tulajdonképpen egy kiterjesztett névjegy, egy bemutatkozás volt, amit a háromhetes alkotói folyamat végén a philadelphiai Performance Garage színpadára vittem. Az egész annyi volt, amit ott és akkor szükségesnek tartottam elmondani magamról, és arról a kulturális, történelmi, közéleti, politikai háttérről, ami engem, mint érző és gondolkodó lényt alkotói pályámon és a jelenben meghatároz.
A dán változat alaphelyzete egészen más volt. Az egzotikum személyes hangú bemutatásáról áttevődött a hangsúly az ellentmondásos, de közös európai helyzetünk ironikus megpiszkálására, azon belül pedig néhány aktuális nemzeti sajátságunkat is megelevenítettem. A hazai változatból ez utóbbiakat, mivel itthon triviálisak, kivettük, a kifejezetten a dán közönségnek szóló fricskákat áthangszereltük, ettől persze változott a jelenetek hossza, tartalma és sorrendje is. Alapvetően azt lehetne mondani, hogy ha változik a távlat és változik a közönség, természetszerűleg az is változik, hogy mi érdekes.
Annak, hogy itthon is angolul játszod az előadást, csupán praktikus oka van, vagy pedig extra jelentésréteggel ruházod fel ezáltal a darabot?
A darab librettója angolul íródott, magyar változat egyszerűen nincs, sőt nem is volna egyszerűen előállítható, mert egy csomó olyan nyelvi játék van benne, amit bajos volna átültetni magyarra.
Másrészről a darab választott közönsége európai: identitását, szellemi horizontját, gondját tekintve is.
Milyen fizikai/lelki felkészülést igényel egy ilyen félórás szóló végigtáncolása?
A fizikai része az egyszerűbb: edzést. Itt most nem a rendszeres táncos tréningre gondolok, mert a Declaration (of Independence – a szerk.) nem egy egyszerű szóló, mivel nem csak végigtáncolom szünet nélkül azt a 40 percet, hanem közben végig beszélek is. Próbálok nem lihegni, nem fulladhat el a hangom, ügyelnem kell a megfelelő hangerő és artikuláció folyamatos fenntartására, vagyis az akusztikai érthetőségre is mikroport és hangosítás nélkül. Erre a legjobb felkészülésnek a terepfutás bizonyult abban a formában, hogy futok az erdőben kb. hat kilométert és közben mondom, sőt gesztikulálva elő is adom a szöveget.
Amit „lelki”-nek nevezel, összetettebb és hosszabb folyamat. Mivel a szöveget nem én írtam, ahhoz, hogy elő tudjam adni, nem csak memorizálnom kellett – az a hírolvasás szintje volna –, de elsajátítanom is abban az értelemben, hogy megteremtsem azt a személyes viszonyt, ami minden egyes mondatot hitelessé, az én mondatommá tesz: közöm van hozzá, valamilyen érzelmi töltettel és intencióval mondom.
Ez triviális, ha hagyományos színpadi műbe ágyazott karakterről van szó, mert ott az egymással interakcióba lépő szereplők belső viszonyai ezt előrajzolják. Nekem ilyen segítségem ebben a darabban nincs, illetve a mű nyitott a közönség felé, nekik játszom, nyíltan kifelé, hozzájuk beszélek. A velük való interakciókon múlik, és a saját, árnyalt érzelmeket mutató hitelességemen, hogy végig tudom-e vinni őket a darabon.
Az elmúlt években sok előadást csináltatok az országban gyerekeknek is. Úgy hallom, az év végén még lesz egy bemutatótok a hazai ifjúsági közönségnek is…
Valóban, időközben ráfordultunk a főpróbahétre a most készülő, Állatmesék című darabom táncszínház-nevelési változatával, amit december 18-án mutatunk be.
Szintén egy szöveges előadásról van szó: megzenésített verses mesék füzére a darab, melyet élőben adunk elő a legkülönfélébb zenei műfajokban.
Nem az állatmesék műfajának közismert szerzőit adaptáltuk, hanem külön ehhez az előadáshoz írt alkotótársam Lóky Tamás – aki darabjaim rendszeres szövegírója és dramaturgja – a mai magyar valóságban gyökerező meséket, melyeket Kertész Endre elképesztő invenciózusan zenésített meg és Sáfár Orsolyával, az Operaház énekesével együtt méltóan tolmácsolnak. De ahogy az már az előző, többféle műfajt – cirkuszt, élőzenét, színházat, táncot – ötvöző darabjaimban is történt: igazából mindenki mindent csinál. Nem csak Oberfrank Réka és Koncz Judit, két tehetséges fiatal táncos, valamint Bernáth Dénes színész, akivel még a Vígszínházban dolgoztunk együtt vesz részt a színpadi akciókban, mert igazából mindenki bőségesen rászolgál arra a megnevezésre, hogy „játszók”.