Aki látott valaha egy Frenák-darabot, az mindet látta - ha ez a darab a Tricks&Tracks. Vagy a második része, a most bemutatott, jubileumi Tricks&Tracks 2. Tizenöt éve ezzel a darabbal mutatkozott be a Franciaországban az akkor már tíz éve működő Frenák Pál Társulat. Új mozgásnyelv volt ez akkor - új energia a Trafó életében. Azóta megszokni nem, csak megszeretni vagy meggyűlölni lehetett ezt a stílust, ezt a kifejezésmódot, ezt a látomást. A látomást, aminek minden kis epizódja tökéletesen értelmetlen és felesleges, de egyetlen epizódja sem feledhető; ami kérlelhetetlenül rámutat a lényegre, a tökéletes értelmetlenségre és feleslegességre. Amit nagyvonalúan akár szabadságnak is nevezhetünk.
Hét táncos, három nő és négy férfi, s a darab egy pontján maga a mester tárulkozik fel testében és lelkében kivetkőzve. Küzd és kínlódik a túlnőiesített nő, a férfiba bújtatott, motorosnak álcázott nő, a lemeztelenített nő, a festett testű férfi, a zakóba rejtett férfi, a szoborrá maszkírozott férfi. Küzdenek és kínlódnak önmagukkal, egymással, a jelmezükkel, a kötéllel talajon és levegőben. Szeretkeznek, ölnek és magányosak. Felismerhetővé pedig csak akkor válnak, mikor megszabadulnak a maskarájuktól, amitől megszabadulni lehetetlenség. Hiszen az egész világ egy divatbemutató - a néző sem akar mást, csak azt látni, ami látható, az ember sem akar mást, csak arról beszélni, ami megmutatható. Frenák kritikája mindig ül - és mindig megrázó.
A tér, amiben a hét táncos életre, egészen pontosan új és új életekre kel, látszólag steril, hófehér. Megírható, újraírható, folyamatosan értelmezhető. Néha bordélyház, máskor inkább egy kis földalatti üregnek tetszik, ahol férgek nyújtóznak, de hófehérségében éppúgy templom is, melynek egy kis mellékoltáraként felbukkan a mester, kőszobor-formájában.
A Tricks&Tracks második része megtartotta a leghíresebb jeleneteket, például a plafonról fejjel lefelé belógatott, fékevesztetten pörgő nő alakját, feltűnnek azok a karakterek, akik nélkül nem képzelhető el egy Frenák-darab, megidéződnek duettek, erős emlékeket ébreszt a kifutón mesterkélt mozdulatokkal haladó, élő próbababák jelenete is.
A kezdő képben egy vörös ruhás nő áll a színpadon, dacolva az ártatlan fehérrel, haragjában forrva. Erősen lüktető, elektronikus zene szól, ami mintha egy artikulátlan dialógusban lenne a táncossal, ereje és dinamikája nem csillapodik egy percre sem. Feszültté tesz, eltávolít a világtól. Ahogy a süketség, a vakság, a némaság távolít el a többi embertől, a megértéstől. Mintha valami zenéből, zajból szőtt vattával tömnék tele a kedves néző száját, fülét. Marad a szem, mindaz, ami a látáson keresztül felfogható. A vörös ruhás nőre valahonnan valami fröccsen, összepiszkolva a fehér falat és a nő testét. Sár? Vér? Bármi lehet. A támadó jeleket fest - ezek a jelek pedig elkísérik a nézőt a darab végéig. Jelek a meztelen testen, jelek a vásznon, jelek, melyek összetartják az egymás után „vágott" jeleneteket. Megmarad az energia, az ösztön, a düh és a szexuális vágy, csak a sztorik és a szereplők cserélődnek - éppen úgy, mint tizenöt évvel ezelőtt.
Az egész darab végtelenül ismerős, számtalanszor látott és megélt. Mezítelenül és a kontúrok elhomályosítása nélkül fizikai és szexuális. Frenák most sem fél megmutatni, mennyire fontos számára az esztétikum, a szexualitás, a pőre test gyönyörűsége és gyönyöre. Kegyetlen álláspont ez, amivel visszatért - ha egyáltalán elmaradt az elmúlt években - a „kegyetlen tánc", a nyelv, amit a francia-magyar koreográfus használ. A Tricks&Tracks2. olyan világot teremt, amiben senki sem akar élni. A Tricks&Tracks2. olyan világot teremt, amiben mindenkinek élnie kell. Ha észreveszi.
hírlevél
