- A Tánc Világnapján, április 29-én az évad legjobb női táncművészévé választották. Ezzel egy időben hozták nyilvánosságra a hazai táncszakma első összefoglaló, értékelő és programalkotó anyagát, a Nemzeti Táncprogramot. Hogyan látja, Magyarországon a profi táncszakma működési feltételei jelentősen elmaradnak az Európában tapasztaltakhoz képest?

- Egyértelműen nem, hiszen nagyon sok pozitív tapasztalatról tudok beszámolni. Magyarországon szinte állandó figyelem veszi körül mind a művészeket, mind a balettmestereket, lépten-nyomon van valamilyen díjkiosztás, elismerik és megbecsülik a munkájukat. Ez Európában - azoknál az együtteseknél, ahol dolgoztam - nem volt jellemző. Ami az anyagi megbecsülést illeti, akár Zürichhez, akár Bécshez képest szintén meglepetés számomra, hogy a színház gyakorlóruhát és egyéb professzionális felszerelést biztosít ingyen a táncosai számára. A vezetőség szponzorok bevonásával, térítésmentesen bocsát a rendelkezésünkre sok mindent, ingyen látogathatunk wellnessközpontot, saját gyógytornászunk van. Ha pedig megvizsgáljuk a repertoárt, az többségében olyan balettdarabokból áll, amelyek a legmagasabb szakmai színvonalat képviselik. Grandiózus, egész estés és igen költséges művek, amelyek megvásárlása komoly befektetést igényel. Nekünk, balettművészeknek nagyon nem mindegy, hogy olcsón megszerezhető egyfelvonásos balettekből áll-e a repertoár, vagy rangos művekből, hiszen ezáltal nagyszerű szerepeket táncolhatunk el.

- Az utóbbi időben főleg szakmai berkekben rosszallóan szemlélik, hogy a Magyar Nemzeti Balettben egyre nő a külföldi művészek aránya. Sokan úgy vélik, hogy ez elveszi a lehetőséget a magyar táncosok elől. Mi a véleménye ezekről a tendenciákról, milyen személyes tapasztalatokról tud beszámolni?

- Ez a folyamat az egész világon megfigyelhető. Zürichben, úgy emlékszem, mindössze három svájci dolgozott és Bécsben is egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány hazai táncos akadt. Egész Európában szerződéssel és igen nagy számban vesznek fel külföldről táncosokat, a felkérésüket pedig csak akkor hosszabbítják meg, ha elégedettek az adott művésszel. Ha nem vagy elég jó, felvesznek mást a helyedre. Tudomásul kell venni, hogy ebben a műfajban olyan minőséget kell produkálni, amely becsalogatja a nézőközönséget, hiszen a színház a bevételekből él.

Kazahsztánban például a nemzeti balettegyüttes szerény művészi színvonalat képvisel, mindenki ül a pozíciójában, és nincs konkurencia, amely elősegítené a fejlődést. Kazahsztán nem Európa, az ottani társulatoknak nincs gazdag repertoárjuk és neves mestereik, ami odavonzaná a külföldieket. Tehát nem azért nem táncol ott más országbeli, mert adott esetben nem venné fel őt az együttes, hanem mert a táncosok nem vágynak oda. A külföldiek kérdése kapcsán a saját benyomásaimról nehéz beszélni. Magyarországon hosszú évekig létezett egy rendszer, amit mindenki megszokott. Ez a szisztéma repedezni kezdett, radikális átalakuláson megy keresztül. A változás mindig nagyon nehéz, ugyanakkor azt gondolom, hogy nem elkerülhető. A személyes tapasztalatom ebben a kérdésben csekély, a feszes időbeosztásom miatt kevés szociális jellegű kapcsolatom van az együttesen belül. Megérkezem a színházba, bemegyek a terembe gyakorolni, hosszú órákat táncolok a partneremmel, aztán pedig rohanok a kisfiamért a magyar óvodába.

- A vezetőséget a minősítő vizsga bevezetésével szintén számos kritika érte. A minősítés nem kerülhető el a fejlődéshez?

- Minősítés mindenhol van, sok társulatnál sokkal keményebb formában, mint itt. Azt gondolom, ez egy olyan szakma, ahol ez elkerülhetetlen, hiszen az ember a saját természeténél fogva alapvetően lusta és kényelmes. Rossz az a hozzáállás, hogy a közönség nézzen olyannak, amilyen vagyok, nem teszek bele ennél többet. Valójában a publikum azért jön be a színházba, hogy valami különlegesen szépet lásson, ezért nekünk is szükségünk van valamiféle erős motivációra, hogy legyőzzük a saját kényelmünket, és igenis odafigyeljünk arra, hogy technikailag pontosak legyünk, vagy megtartsuk az alakunkat. Természetesen az együttesben már most is sokan vannak, akik egy pillanatra sem engedik el magukat, hihetetlenül igényesek és erős profizmus él bennük. A hozzáálláson múlik minden.

- Amikor először itt járt, mi volt a benyomása Budapestről?

- A Magyar Nemzeti Baletthez Solymosi Tamás hívott meg, és amikor először megpillantottam Budapestet, teljesen magával ragadott. Már akkor megfogalmaztam magamban, hogy szívesen élnék itt. Az Operaház épületébe pedig teljesen beleszerettem. Három év alatt sem változtak az érzéseim, bár sok helyen megfordultam, úgy gondolom, ez a legszebb metropolisz Európában. Szerelmes vagyok a városba.

- Hogyan jellemezné a magyar klasszikus balettet? Mennyiben hasonlít a posztszovjet táncművészethez?

- Hasonlóságként egyértelműen a drámaiságot emelném ki, ami nagyon jellemző az orosz balettre, és ez rögtön szembetűnő. Ez a sajátosság azonnal megérintett, ez hozza igazán közel hozzám a magyar balettet. A szovjet időben a drámaiság mindig is központi eleme volt a műveknek, így ez nem idegen vonás.

- A napi balett-tréning szempontjából vannak különbségek?

- A napi rutin mindenhol egyforma, habár ettől a szótól ódzkodom, hiszen ez inkább a házimunkára értendő, amit azért végzünk el gyorsan, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta. Az esetek többségében úgy állok a balettrúdhoz, hogy minőséget akarok létrehozni, és nem az órát figyelem. A rutinosságtól igyekszem távol tartani magam, amennyire lehetséges. Úgy vélem, meghatározó, hogy emberileg, szakmailag milyen a hozzáállásod, milyen környezetet teremtesz magadnak. Ez elsősorban az egyénen múlik, nem pedig az adott ország határozza meg.

- Tudja már, mennyi ideig marad az együttesnél?

- Hosszú távú terveket nem szoktam kovácsolni, ez nem az a szakma, ahol ez lehetséges. Miután véget ér egy évad, szeptemberben újra odaállok a rúd mellé, és kiderül, hogy kapok-e szerepeket. A következő szezonra már van szerződésem. Az életfilozófiám - és valóban e szerint is élem az életem, tekintve, hogy Budapest az ötödik hely, ahol lakom -, hogy amíg érdekesnek találok egy munkát, amíg inspirál, szakmai kihívásokat jelent, addig mindenképpen ott maradok. Amikor viszont csökken a lelkesedésem, akkor egy olyan helyre megyek, ahol ismét motiváltnak érzem magam. Én ettől fejlődöm.