- Kezdjük az elején: négy évig járt a Magyar Állami Balettintézetbe. Kinek a hatására kezdett el balettozni?

- Egy rádiós felhívásban hallottuk meg, hogy felvételt hirdetnek a Balettintézetbe, és mivel szerettem mozogni - korábban szertornáztam, ami miatt nagyon hajlékony voltam -, adta magát az ötlet, hogy meg kéne próbálni. Nagy presztízs volt bekerülni, és egyáltalán nem gondoltuk, hogy ez a csoda valóban megtörténhet velem, hiszen rengeteg ember tolongott ott, ezerötszáz emberből vettek fel negyvenet. Végül sikerült bekerülnöm, és ezzel egy álom vált valóra.

- Embert próbáló hely a balettiskola. Meg kellett küzdenie a bent maradásért?

- A művészvilág már egy tízéves számára is tud kegyetlen lenni. Egyszer-kétszer előfordult, hogy betegebbnek mondtam magam a valóságosnál, de ezt ritkán hitték el, mivel a tanáraim mindig résen voltak. Emellett persze rengeteg szeretetet kaptam tőlük, ami kellett is, hiszen nagy kihívás és komoly változás volt egyedül elkezdeni egy életet a fővárosban. Négy évet töltöttem el ebben az intézményben, amely a gyerekkorom metaforája lett. Egy romantikus helyen, a Gellért-hegy oldalába épített sziklakastélyban laktunk. Aki a Gellért téren jár, ma is láthatja azt a kör alakú tornyot, amelyben az egyik első szobám volt. Mint a mesében.

- Mi vetett véget a mesének?

- Elég hamar rájöttem, hogy alkatilag nem erre születtem. Ahhoz, hogy helyt álljak, háromszor annyit kellett dolgoznom, mint a társaimnak. Tudtam, hogy nem lesz belőlem balerina. De akik bekerültünk oda, mindenáron végig akartuk csinálni. A színház egy mágikus közeg, nem véletlen, hogy azóta is itt vagyok a színpadon: megfertőződtem.

- Kikkel tanult együtt?

- Az osztálytársam volt Marozsán Erika, aki később szintén váltott, Bacsó Éva, Radványi Attila és sokan, akik az Operaházban táncoltak vagy táncolnak a mai napig, mint Hommer Csaba vagy Szigeti Gábor. Később Popova Aleszja is bekapcsolódott a mi évfolyamunkba.

- Ezután 1988-ban három évre Moszkvába költöztek, ahol folytatta a tánctanulást.

- Az élet hozta ezt a lehetőséget, nem a szakmai hiúságom. A szüleim révén kerültem ki, édesapámat külföldre delegálták, ahová az egész család elkísérte. Gondoltuk, ha már úgyis a tánc fővárosában vagyok, ki kéne ezt használni. Így aztán tettem egy felvételit a Bolsojba, de ott azzal küldtek el, hogy fogynom kéne. Mondanom se kell, vasággyal együtt nem voltam negyven kiló. Mégis, teljesen más alkatú lányok voltak ott, a bolsojos balerinák tényleg rizsen és vízen éltek.

- Aztán a balettet felváltotta az orosz néptánc.

- Ott voltunk Moszkvában, és eszébe jutott apukámnak, hogy mi lenne, ha elmennék bemutatkozni Igor Mojszejev iskolájába. Így is történt. Kértünk egy időpontot, elmentünk és maga Mojszejev fogadott az irodájában, aki nagyon megörült, hogy magyar vagyok, kezet fogott velem, és már állhattam is a rúdhoz. Végül felvettek, és itt nagyon sokat tanultam. Mojszejev azt kísérletezte ki, hogyan lehet az autentikus néptáncból új, fogyasztható, populáris művészeti ágat kreálni, lényegében a show-táncot. Fergeteges előadásaik voltak, látványosak és technikailag rendkívül nehezek.

- Itt is érezte, hogy nem a táncolás lesz az út?

- Nem, ezután még itthon próbálkoztam magyar néptáncegyüttesben, később pedig orosz néptáncot is tanítottam, de végül a Színművészetin folytattam tovább a tanulást.

- Emlékeken kívül tárgyakat is őriz?

- Félretettem egyszer egy fekete balettcipőt, amely nemrégiben újra előkerült, ugyanis A dzsungel könyvében felmerült, hogy Bagiraként - aki itt egy kiöregedett primadonna - felhasználjam, hiszen a párduc is olyan kecses, mint egy balett-táncos. De végül soknak ítéltük, így továbbra is otthon őrzöm.

- Egy még távolabbi világ tánckultúráját is lehetősége volt élőben megtapasztalni.

- Amikor a Fidzsi-szigeteken éltünk a családommal, megismerhettem a meke elnevezésű nemzeti táncukat. Fidzsiben nincs páros tánc, hanem harci és csoportos táncokkal lehet találkozni, egészen különleges mozdulatokkal. A fiúk pandánusz- és pálmalevélből készült legyezővel táncolnak, amely harci fegyvert imitál. Magam is táncoltam legyezős táncokat, és hoztam is haza legyezőt, még fűszoknyát is, úgyhogy tulajdonképpen össze tudnék hozni egy ilyen előadást.

- Mire tanította meg a tánc?

- Egyrészt arra, hogy mindenért keményen meg kell dolgozni, az önsanyargatás minden eredmény feltétele. Másrészt fegyelemre és alázatra is megtanított. Rengeteget kell tenni a sikerért, de akár egy adott mozdulatért, a pillanatért is.

- A lovakat lelövik, ugye? című előadásban újra tánccipőbe bújhatott, hasonlóan az egyszemélyes előadáshoz, amelyben mozdulatokkal tudja elmondani azt, amire a szavak nem elegendők.

- Igen, ezt próbáltam elérni a Csokonai Lili-előadásommal, amelyért sok elismerést kaptam. Amellett, hogy komoly szellemi munka, fizikailag is nagyon megterhelő, mozgáskoordinációt és erős karokat igényel. Egy rokkant nőről szól, aki kerekes székben éli az életét. Ebben a székben játszom az előadást, csinálok benne egy hátra bógnit, illetve szerepel benne egy tangóbetét, és brazil táncot is belecsempésztünk Budai Lászlóval.

- Ma milyen érzésekkel ül be az Operaházban egy balettelőadásra?

- Legutóbb A diótörőt néztük meg a gyerekekkel, és végig az volt bennem, mennyire fantasztikus, ami a színpadon zajlik. Mégsincs bennem hiány vagy csalódottság, mivel egy adott ponton túl nem volt számomra dilemma, hogy táncos vagy színész legyek. Éreztem, hogy az az út nincs előttem.

- Tavaly újra megnyílt az Erkel Színház. Ide is kötik emlékek?

- Hogyne, pont meséltem a gyerekeknek, amikor megnéztük itt a Háry Jánost, hogy A diótörőt egykor még én is táncoltam ezen a színpadon. Voltam az öt kislányban meg a hét kislányban, később pedig Marika szerepét is megkaptam. Ma is emlékszem, mennyire büszkék voltunk a becsavart frizuránkra és azokra a gyönyörű ruhákra, amikben lehettünk.

- Izgalmas bravúrral készültek az Operaházban: operettet, Lehár Ferenc Víg özvegyét állította színpadra a Magyar Nemzeti Balett.

- Úgy gondolom, szüksége van a műfajnak az újszerű megoldásokra. Érdekel, milyen új utakat talál magának a klasszikus balett, úgyhogy erre a vállalkozásra nagyon kíváncsi vagyok.