- A Budapest Kortárstánc Főiskolán kezdted a táncos tanulmányaidat, majd Brüsszelben folytattad. Milyen technikákat tanultál ezeken a képzéseken?
- Alapvetően a fő irány mindkét iskolában a kortárstánc volt, de emellett többféle stílust és technikát is tanultunk. A Budapest Tánciskolában a kortárstánc, modern tánc, klasszikus balett, néptánc voltak a fő irányzatok, de kurzusszerűen belekóstoltunk más technikákba, mint például a tai chi, chi kong, jóga. A brüsszeli iskola specifikusabb volt: a release technika volt a képzés alapja, illetve a kortárstánc három kiemelkedő alakjának - Trisha Brown, William Forsythe és Pina Bausch – munkásságával ismerkedtünk, mert az iskolaalapító (Anne Teresa de Keersmakere) számára ez a három alkotó nagyon inspiráló volt.
- Mostani, Eclipse című darabod nem előzmény nélkül való. Honnan indult az ötletelés?
- Körülbelül négy évvel ezelőtt készítettem egy etűdöt a Budapest Kortárstánc Főiskola diákjainak. Akkor az volt a koncepcióm, hogy sok táncossal a színpadon szeretnék egy partiszituációt szimulálni, három fő elemre építve: a zenére, a táncosokra és a fényre. Ezeknek az elemeknek a játékával foglalkoztam, tehát egy egészen absztrakt koncepcióval dolgoztam. Már akkor felmerült, hogy jó lenne ezt az etűdöt kiteljesíteni, több táncossal megvalósítani, de egészen eddig nem volt erre lehetőségem. Most viszont élve a Trafó felkérésével ez megvalósulhat. Ugyanúgy mint korábban, a tánciskola táncosaival, valamint azzal a hét táncossal, akikkel már korábban is dolgoztam.
- A Dekameron című első, egész estés előadásodról és a Nyúzzatok meg! című darabotokról is lehet tudni, hogy közös műhelymunka alapján született meg. Most hogyan dolgoztok?
- A közös műhelymunka most is jelen volt, nagyon fontos, de a „nem hierarchikus” munkamódszert az Eclipse esetében -ahol tizennyolc ember van a színpadon, praktikus okokból nagyon nehéz lett volna alkalmazni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy én mindent eldöntök előre; közösen is ötletelünk, de a végén a koreográfusi szerep egy kicsit határozottabb, én hozom a végső döntéseket.
- A kortárstánc előadásoknál mindig kérdés, hogy a forma elég jelentéses-e, vagy pedig mindenképpen meg kell tölteni valami konkrét tartalommal. Az Eclipse esetében mi a helyzet ebből a szempontból?
- Szerintem a kortárstánc nem feltétlenül alkalmas a nagyon konkrét dolgok, bonyolult dramaturgiák kifejezésére, talán nem ez a legnagyobb erénye, célja. Én most egy partiszituációból indultam ki, de ezt nem egy az egyben akartam megmutatni, hiszen egy bulinak épp a jelenidejűség a lényege, tehát hogy mindenki megéli a helyszínen. Engem egy olyan helyzet érdekelt, ahol a tánc és a zene összeolvadásából egy kvázi transzállapot, átlényegülés, átértelmeződés születik, aminek a nézők szemtanúi lehetnek. Bizonyos kultúrákban a tánc és a zene egy rítus részévé válik és eszköz ahhoz, hogy valamiféle kollektív vagy transzcendens kapcsolódás megtörténjen az emberek, vagy egy magasabb entitás között (ha van ilyen). Szerintem ezt az állapot a nyugati kultúrában a partihelyzetekben érhetjük tetten.
- Szándékos vagy véletlen, hogy az előadásban csak nők táncolnak?
- A tánciskolások között csak két fiú van, és mivel nagyon más jelentése lett volna egy ilyen nembeli aránytalanságnak, ezért úgy döntöttem, hogy csak lányok lesznek a színpadon. Tehát ez a dolog egy élethelyzetből adódott, de aztán döntéssé vált. Ugyanakkor nem akartam férfiként egy explicit női darabot csinálni, azt nem éreztem volna őszintének. Természetesem ezzel a jelenséggel kezdeni kell valamit; ennek jelentősége talán az előadás második felében lesz a legkézzelfoghatóbb, amikor olyan popdalokat használunk, amik akár nagyon konkrét módon kommunikálnak a nőiségről, a nők érzelmeiről és a szerelemről.
- Mennyire sikerült ez a fajta nemtelenítés? Arra kéred a nézőket, hogy csupán táncosokat lássanak a színpadon, vagy vállalod, hogy a tizennyolc nő jelenléte miatt olyan értelmezések is képbe kerülnek, amire te nem számítottál?
- Azt nem lehet elkerülni, hogy extra értelmezések belekerüljenek az előadásba a nézők részéről. Pont ettől érdekes az egész: nyilván nekem tudnom kell, hogy mi történik a színpadon, de ha ráerőltetném a nézőre az olvasatot, akkor számomra érdektelenné válik az egész. Én valamit felajánlok, és remélem, hogy ez a tartalom tud tágulni. Szeretném, ha lennének kapuk az asszociációra, és ebben az esetben akár a negatívum is elfogadható, tehát hogy valakinek ez nem tetszik. Nem lehet olyan dolgot létrehozni, ami mindenkinek betalál.
- A Nyúzzatok meg! című Lábán-díjas előadásotoknak a humor volt a legkarakteresebb jellemzője. Most is játszotok majd ezzel?
- Engem pont az a kettőség érdekel, ha valami úgy vicces, hogy közben van mélysége is. Látom a popnak a giccses, túlfolyó minőségét, viszont hatással van rám, ezért nem fogom egy az egyben iróniával kritizálni. Vannak olyan popdalok, amik tényleg bevisznek az adott érzelembe, és vannak, amik már annyira túlfolynak, hogy eltaszítom magamtól. Mindkét hatásmechanizmust használni szeretném. A forma alatt pedig az érzelem azonos, tehát a fájdalmat és a szerelmet mindenki megéli. Csak mindenki máshogy beszél róla.
- Miután bemutatjátok az Eclipse-t a Trafóban, hol fogjátok játszani, illetve szoktad-e menet közben alakítani az adott előadást?
- Ha lesz lehetőségünk többször játszani, akkor minden bizonnyal alakulni fog még. Mindenesetre májusban a Birmingham-i Nemzetközi Táncfesztiválon újra megcsináljuk részben magyar és helyi táncosokkal. Akkor nyilván alakítani kell majd, hiszen figyelembe kell venni, hogy kik, milyenek lesznek az ottani táncosok. Nem erőltethetjük rájuk azt, amit mi előzetesen kitaláltunk, nem lenne értelme.
- Sokat utaztok. Hogy látod, az európai kortárs tánc-szcénában milyen helyet foglalnak el a magyar táncosok, van-e valamiféle specifikuma az itthoni előadásoknak?
- A Nyúzzatok meg! vagy a Hodworks kapcsán többször megkaptunk külföldön azt a pozitív jelzőt, hogy nagyon sok tűz és energia jellemzi az előadásainkat. Remélem ez a mostani sem lesz különb ebből a szempontból.