- Spanyol származású táncos-koreográfusként milyen viszonyt, nehézségeket érez a két (spanyol és orosz) – sok dologban igen eltérő – kultúra között?
- Spanyolországban, Valenciában születtem, de a tanulmányaimat Londonban folytattam. Éltem Párizsban, Stockholmban és New Yorkban. Tíz éven keresztül dolgoztam Hollandiában és három évig Szentpétervárott. Sokkal inkább tartom magam valamiféle világpolgárnak, és nem tudok többé spanyolként tekinteni önmagamra.
Mind Spanyolország, mind pedig Oroszország rendkívül nagy hagyománnyal rendelkező kultúra. Évszázadok sokasága nyomán vált mindkettő hatalmassá és erőteljessé. Mindemellett azt látom, hogy a két kultúra sokban különbözik is egymástól. Más a vérmérséklet, mások az életutak és másképp viselkednek az emberek. Megjegyzem,
sehol nem láttam annyi spanyol kötődésű balettet színpadon, mint Oroszországban,
gondolhatunk akár a Don Quijotéra, a Paquitára vagy épp a Laurenciára. Nyilván ezt nem jelenti azt, hogy e két kultúra teljes mértékben hasonló.
- Egy rendkívül tradicionális balett-környezet hogyan viszonyul egy attól nagy mértékben eltérő táncművészeti formanyelvhez?
Szentpétervárott jutottam el oda, hogy igazán mélyen megértsem a hagyomány lényegét.
Spanyolországban a balettnek nem annyira erős a tradíciója, nincsenek professzionális balett iskolák (mint például Párizsban vagy Londonban). Az orosz táncosok ettől sokban különböznek, ott rendkívül erős a klasszikus alapokon nyugvó táncoktatás.
Például a Vaganova Balett Akadémián elképesztően jó klasszikus alapokat kapnak az ott tanulók, de a kortárs mozgásformák kevésbé jelennek meg az oktatásban. Kimondottan számukra alkottam a Na Floresta koreográfiámat. Amikor a munkáimat klasszikus táncosok adják elő, sokkal könnyedebben, légiesebben jelenik meg a színpadon. Számomra különösen izgalmas, hogy milyen átjárhatóság van a déli és az északi kultúra között. A legfontosabb, amit meg kell értenünk, hogy nem számít, hol élünk, mindannyian emberek vagyunk, és a közöttünk lévő különbségeknek mindig egyéni színezete, karaktere van.
- Mennyiben teremtett szemléletbeli változást a Mihajlovszkij Balett számára az Ön vezetése?
- Mindannyian, az egész társulat nagyon szoros és feszes napirenddel dolgozik. De nem vagyok katonai vezető: ahelyett hogy az úton előremenve irányítanám őket, magam mögé helyezve a társaságot inkább mögöttük állok, hátulról támogatva őket nap mint nap, egyre messzebbre és messzebbre. Igyekeztem mindig is megfigyelni a társulat, a közönség, és egyáltalán Szentpétervár igényeit. A változások lépésről lépésre történnek ugyan, de egyértelműen láthatóak.
- Milyennek látja Ön a szavak és tánc viszonyát?
- Inkább a rajzoláshoz tudnám hasonlítani. A hang ezt tudja tovább árnyalni és további jelentéssel kiegészíteni. A legnehezebb talán az, hogy a táncot szavakkal leírjuk. A zenéhez társuló mozdulatsorok abból a rendkívül finom és érzékeny kapcsolatból építkeznek, amely a fizikai ösztönök és az érzelmi impulzusok között fellelhető. A tánc képes arra, hogy átadja a szerelem fájdalmának tragikumát és a magány örömszerűségét.
A művészet örök misztériuma ellentmondásokon és paradoxonokon nyugszik.
- Mi a Müpába érkező három tánckoreográfia (Without Words / Duende / Na Floresta) fő koncepciója?
- Szeretnék erre a kérdésre egy orosz tánckritika szavaival válaszolni. “Duato legfőképp az életben és a művészetben fellelhető zsigeri alapokból indul ki. Nem állít semmit megkérdőjelehetetlennek. Koreográfiái nagyon sokszor “beszélnek” a láthatatlanról, és talán a világ egyetlen koreográfusa, aki formát tud adni ezen misztériumoknak.”
- Van-e esetleg egy közös gondolati világ, amely a három darabot összekapcsolja?
- Mindhárom koreográfia nagyon közel áll a szívemhez, mert formanyelvük képes átadni életünk misztériumainak ellentmondásosságait. Azok számára, akik a balettet a történeti szál miatt kedvelik, szeretném elmondani, hogy a koreográfiáim bizonyos fokig különböznek ezektől; ezen különbözőség nehezen önthető szavakba. Mivel a legfőbb inspirációm a zenéből származik, és műveim forrása is a zene, ezek sokkal inkább a hang éteri megfoghatatlan jellegéhez hasonlítanak.
- Mennyiben és mi miatt fontos a táncos saját stílusának, személyiségének megjelenése a koreográfiákban? Mennyire kapcsolja az egyes koreográfiákat egy-egy táncos személyiségéhez?
- Oroszországban abban a szerencsében van részem, hogy olyan híres táncosokkal dolgozhatok, mint Leonid Sarafanov, Natalia Osipova, Svetlana Zakharova, Diana Vishneva vagy Ekaterina Borchenko. A hírnevük azonban számomra teljes mértékben lényegtelen. Ennél sokkal fontosabbnak tartom, hogy mindegyikük egy különálló és egyedi személyiség. Ez az individualitás az, amellyel foglalkozni szoktam. A Rudolf Nureyevben meglévő táncérzéket és karakterességet mára sok társulat elveszítette. Nagy ajándék, hogy a Mihajlovszkij Balettben ez továbbra is fellelhető.