- Valamelyik előadást a későbbiekben lehetősége lesz látnia a magyar közönségnek?
- A Megnevezhetetlent talán, mivel ez egy pici, kamara jellegű darab, mindössze ötvennyolc fő fér el a nézőtéren. A fesztiválon kétszer, estefelé és késő este is játszottuk a Nemzeti Színházban, de talán visszajönnénk vele, hogy többen is megnézhessék ezt az előadást. A Cherry-Brandy nagyszínpadi produkció, komplikált műszaki feltételekkel, drágább utaztatni, így ezzel nem hiszem, hogy visszatérünk Magyarországra.
- A Cherry-Brandy az orléans-i műhelyében, a Centre chorégraphique national d'Orléans együttesével készült, míg a Megnevezhetetlent, - bár egy francia táncosnő Anne-Sophie Lancelin a partnere az előadásban - mégis a magyarkanizsai központjának, a Nagy József Regionális Kreatív Műhelynek az égisze alatt mutatták be. A szülőföld és a lehetőséget rejtő idegen kettőssége mindig is meghatározó jelentőséggel bírt a pályáján. Mióta az orléans-i központ mellett 2007-ben megalapította a vajdasági műhelyt is, tehát két konkrét helyen van otthon, másképp éli meg a távolság, a szülőföld érzetét?
- Az életformámat keseríti ez a kétlakiság, ami érzés mögötte van, az nem változott, mindig is így éltem és dolgoztam. Egyik otthonom sem meghatározóbb a másiknál, annak ellenére, hogy Franciaországban többet tartózkodom, nem váltam francia koreográfussá, megmaradt a viszonyom, kötöttségem a hazai témákhoz, életérzéshez, mintha a Vajdaságban éltem volna. Ugyanakkor, amikor itthon vagyok Magyarkanizsán, a nem csak Franciaországban, hanem az egész világban eltöltött harminc évnek a hatása automatikusan működésbe lép. A világban tapasztalt színházi kutatások, eredmények részei az itthoni műhelymunkának is. Most azon dolgozunk, hogy a két központ egymást erősítse, mivel az a helyzet sajnos, hogy egyik sem elég erős önmagában, ahhoz hogy követni tudná az elképzeléseimet, terveimet. Az ember ilyenkor alkalmazkodik a feltételekhez. Próbálok erényt kovácsolni abból, hogy kint jobbak a technikai feltételek, itthon pedig az elmélyült munkára és az emberi kapcsolatokra koncentrálhatok.
- eltelt évek folyamán Magyarkanizsán kialakult egy közösség, helyiekkel való kapcsolat, egy szokásrend? Jól ki tudják használni a műhely épületét, beteljesíti a küldetését?
- Kialakulófélben van a magyarkanizsai munka, a műhely életének rendje, ehhez az szükségeltetnék, hogy több időt tölthessek ott, hogy jobban meg tudjam osztani, amit lehet, például más próbafolyamatokba is betekintést nyerhessek. Amikor évente egyfolytában két-három hónapot otthon vagyok, akkor tanítok. Elsősorban, színházzal foglalkozni akaró fiatalokat. És nem csak köröttem forog ez a műhely, hívok vendégeket, külföldi mestereket is, például Nina Diplát, Pina Bausch társulatának vezető táncosnőjét vagy franciaországi tanárokat. Ezeket a meghívásokat szeretném rendszeressé tenni. Jógatanfolyamot is indítottunk, ez nemcsak a színház iránt érdeklődők számára biztosít a műhelyben programot.
- Úgy tudom, most hogy pár napot Budapesten tölt, ellátogatott például a Trafó Galériába, az Álombarikád című kiállítás tárlatvezetésén vett rész. Mikor a világban utazik, hogyan tölti el egy-egy városban az időt?
- Kíváncsi vagyok. Ilyenkor mikor van két előadás között egy napom, igyekszem feltérképezni, hogy mi történik abban a közegben, ahol éppen vagyok. Több program is van, és nem tudok választani, most a Trafóba mentem, de rendszeresen ellátogatok könyvtárakba is. Estére a fesztivál programjából válogattam. William Kentridge és a Handspring Puppet Company Woyzeck előadásán gondolkoztam, de végül Szelevényi Ákos és Gildas Etevenard koncertje mellett döntöttem.
- A kortárs alkotók közül, kik azok, akiknek a munkásságát nyomon követi, becsüli és esetleg szívesen dolgozott, vagy dolgozna velük együtt?
- Ez kényes kérdés, mert azokkal a művészekkel, akiket becsülök, nem feltétlenül érzem úgy, hogy együtt is kell dolgoznom. Eddig elsősorban nem a színházi alkotókkal való együttműködés, hanem a társművészetek képviselőivel való találkozás, közös munka érdekelt. Például ilyen volt a Paso Doble című előadásunk Miquel Barcelo katalán képzőművésszel. Az ő művészetét nagyra értékeltem, különleges kihívás volt a két munkatapasztalatot egybe tapasztani, testünkkel formálni meg egy közös képet. A zenészekkel való állandó közös munka adja magát. Most a nagy kérdés számomra a film és a film viszonya a színházhoz.
- Képzőművészként is alkot. Mikor talál időt a rajzolásra? Azon túl, hogy a színpadon is rajzol, ez a tevékenység milyen szorosan kötődik a gyakran képzőművészeti ihletésű előadásaihoz?
- A színpadi munkáimtól függetlenül is rendszeresen rajzolok, fényképezek, vagy installációkat készítek. Ez a párhuzamos munka segíti a színházi gondolkodáshoz elengedhetetlen vizuális érzékenység fenntartását. Számomra nagyon fontos a színpadképek megszerkesztése. Az előadásokhoz viszont nem készítek komolyabb rajzokat, néhány hevenyészett vázlat elég, és rögtön életnagyságú teret építünk, abban próbálunk.
- A Megnevezhetetlen című előadása egyértelműen képzőművészeti ihletésű, a nézőpontokkal, színekkel, fényekkel, árnyékokkal játszik, rajzol a színpadon. De azon túl, hogy képzőművészeti kiindulópontú, a színpad precíz működése inkább kézműves, jó értelemben vett barkács munkát dicsér. Egy minden falában játékosságot rejtő varázsdobozban találkozik, intim közegben mozog együtt egy férfi és egy nő.
- A színpadkép megtervezése minden rendezésemben az én feladatom, a Megnezezhetetlen esetében helyi, vajdasági mesteremberek segítettek a díszlet megépítésében. Ez a nagy különbség az egyéni, magányos képzőművészeti alkotás és asztalosokkal együtt végzet közösségi díszletkészítés között. A színház mindig csapatmunka, a közös tudás szolgál egy ügyet.
- Említette, hogy mostanában a film érdekli.
- Igen, most ez foglalkoztat. Először esszé jellegű, dokumentarista elemekkel megtűzdelt rövidfilmeket akarok készíteni. Különböző témákról lesz szó emberekről, sorsokról, tájakról, kulturális hagyatékokról a Vajdaságban, de a Kárpát-medencében is, később szélesíteni fogom a kört. Ezek az én megfigyeléseim lesznek, azok a képek, jelenségek és témák, amire érzékeny vagyok.
- Beszélgetésünk elején említette, hogy az orléans-i és a magyarkanizsai központ közösen biztosított lehetőségei sem kielégítőek az ön számára. Alkalmazkodnia kell a körülményekhez. Ez az alkalmazkodás határozza meg a jövőt?
- A jelenlegi anyagi támogatása a két műhelynek sem elegendő, összetéve sem. Franciaországban is megszorítások vannak, nem csak idehaza. Megoldást kell találni, nem szabad ábrándozni, hogy mi lenne jó, mik volnának az ideális feltételek, hanem abból kell kiindulni, ami megadatik, és abból kell a maximumot kihozni. Ezt tükrözi a Megnevezhetetlen című bemutatónk is. Úgy tűnik a jövőben technikailag egyszerű, és mozgékony előadásokat kell készíteni, hogy mindenhova el tudjunk jutni velük.
hírlevél
