A Kocsis Zoltán ötlete nyomán összekapcsolódó két táncművet először idén márciusban mutatták be a Tavaszi Fesztiválon a Bartók Béla születésnapjára rendezett Bartók- és Stravinsky-esten. A különleges esemény keretében a Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház a Nemzeti Filharmonikusok közreműködésével adta elő Orfeusz/A fából faragott királyfi című előadását, melyben Juronics Tamás a klasszikus koreográfiákat és korábbi rendezéseit, Kocsis Zoltán a zeneműveket öltöztette új formába. Az előadás nemcsak a balett-társulat és a zenekar együttműködése, hanem a két táncmű találkozása révén készteti a nézőt újraolvasásra és egy új értelmezés megalkotására.
Bartók első táncjátékának 1917-es bemutatóját - a mű szokatlansága miatt - senki nem akarta vezényelni, egyedül Egisto Tango olasz dirigens vállalkozott rá, míg a koreográfiát a balettmesterek érdeklődése híján a szövegíró Balázs Béla készítette elő, amihez a lelkes táncosok maguk alkották meg a mozgásanyagot. "E muzsika nem csak illusztrál, kiegészít, magyaráz. Helyenként szétrobbantja az adott kereteket, kiönt medréből, végtelenbe vesző dimenziók felé áramlik. Szinte szenvedünk a feszültség nyomása alatt. Jajgat, morajlik, beszél az ember helyett, eleven szó, emberi sóhajtás száll ki a hangszerek közül." - írta a Nyugat másnapi számában Bálint Aladár. S bár a bemutató végül hatalmas sikert aratott - Bartók első átütő sikerét ez hozta meg - a koreográfia, szimbolikus és reális kettősége miatt, mindig is fejtörést okozott az Operaházban, s csak többedszeri felújításra tudták a közönség szélesebb rétegeivel is megkedveltetni Bartók remekét. 1935-ben a külföldi vendégeket Bartók zenéjével az Operaházba csalogatni kívánó vezetés ismét elővette a táncjátékot: Jan Cieplinski lengyel balettmester expresszionista stílusban, erősen stilizált, szögletes mozgással állította színpadra. S míg Cieplinski a darabot bábjátékszerűvé, vele a mesét is még homályosabbá tette, addig az 1939-es Harangozó Gyula féle koreográfia már az érthetőség és világosság elvei mentén haladt, és ehhez az előadást a korábban hiányolt mesei és magyaros elemekkel látta el. Harangozó 1958-as felújított verzióját, Bartók halálának huszonötödik évfordulójára felkérve Seregi László koreográfiája követte (1970, 1981), később pedig Fodor Antal (1993) átdolgozását láthatta a dalszínház közönsége.
A táncest másik felét alkotó, itthon alig játszott Stravinsky-balett egy A fából faragott királyfi alakjához hasonló, a szeretett nőért küzdő férfit alakját csatolja a másik történethez. Habár Orfeusz a görög mitológiából ismert hérosz, a természetet és az alvilágot megbabonázó tulajdonságainál és a nő iránt érzett feltétlen szerelménél fogva könnyen azonosíthatjuk akár a magyar népmesei szövegvilág részeként. Az először 1948-ban George Balanchine koreográfiájával New York-ban bemutatott Orfeusz az 1928-as Apolló és az 1933-as Perszefoné című műveinek neoklasszikus korszakába illeszkedik, mely Stravinskynak nemcsak a klasszikus kor zenéjéhez való visszatérését jelzi, hanem az ősi, antik világ és a görög mitológia témáinak felfedezését. Stravinsky gyakori alkotótársával, George Balanchine-nal közösen dolgozott az alvilágba alászálló hős témáján, és egyetértettek abban, hogy a táncmű Eurüdiké halálával induljon, s így a pokolraszállás kerüljön előtérbe.
Juronics Tamás 1999-ben az Orfeuszban már táncolta Hadész szerepét (sőt előzménye volt az 1993-as Alvilági sztori is), 2001-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon, majd néhány évvel később Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Balettel pedig már színpadra állította A fából faragott királyfit is. Juronics 2012-es darabja, ahogy jellemzően a korábbiak is, felfüggesztik a klasszikus művel kapcsolatos előzetes tapasztalatokat. "Amikor klasszikus művön dolgozom, mindig ugyanúgy járok el. Először szinte lecsupaszítom a szerkezetig, az előtűnő vonalakra pedig ráteszem az új képi világot és a mozgásrendszert. A fából faragott királyfi végkicsengése, a meseszerű idill számomra korántsem egyértelmű. Hanem nagyon is kérdőjelesnek, amolyan tudatos szerzői önbecsapásnak érzem. A Tündér nem a hétköznapi szerelem világát képviseli, ez más. Ez a művészszabadság, az elemelkedés, a repülés, a színözön. Mindaz, amit a másik pólus, a valóságosan létező világ nem tud." - elemzi az alkotás folyamatát a koreográfus. A Czár Gergely és Szarvas Krisztina főszereplésével előadott színpadi látvány sem a megszokott Bartók-baletteket idézi fel. Balázs Béla meséjét 21. századi digitális videojátékként tálalják: ki-bejárást is lehetővé tevő, rafinált, felszabdalt, széles, fehér vászonfalra - és a táncosokra - vetítenek mozgó- és állóképeket. Ezáltal a koreográfusi alkotás fontos részévé válik Stadler Ferenc fényfelelős, Zengo videótechnikus és Bianca Imelda Jeremias díszlet- és jelmeztervező munkája.
A francia táncos-koreográfussal, Myriam Naisyvel 12 évvel ezelőtti Stravinsky-esten bemutatott Orpheus női szemmel közvetítette az archaikus történetet. Az új koreográfia egészen más irányba vezet, követhetőbben meséli el a történetet, és ebben az Orpheusban inkább a vizualitás a meghatározó. Horváth M. Gergő és Hortobágyi Brigitta előadásában nemcsak a történet csupaszodik le, a látvány és a díszlet is minimalista. Bianca Imelda Jeremias letisztult díszlete jelképekkel operálva az antik mitológia világát idézi meg, közben pedig az idő univerzális jellegét hangsúlyozza. A színpadkép központi eleme egy hatalmas, fénylő napkorong, amely egyben óriási szemként is tekint ránk: a pupillával és a szivárványhártya változó színével az érzelmek hullámzását is képes kifejezni. S ez az ember belsejébe látó szem válik mindvégig a látvány és a darab egyik fő szervezőjévé.
hírlevél
