- Eredendően balettművésznek készült, a Balettintézet után azonban egyre hangsúlyosabb lett az életében a kortárs tánc. Hogyan történt ez a külső szemmel talán éles váltás?

-Művészcsaládból jövök, a szüleim színművészek, és én is olyan típusú képzést kerestem, ami a művészi kifejezést elősegíti. A klasszikus balett azonban erőteljesen a rendszerre, a szabályszerűségre, a fegyelemre és az alázatra nevel. Ezt egy idő után a magam számára túlszabályozottnak, merevnek éreztem, ezért fordultam a szabadabb formák felé.

Úgy tapasztaltam, hogy a klasszikus tánc hátráltat az önkifejezésben, a saját érzéseim megfogalmazásában.

Egyre lényegesebbé vált számomra, hogy belőlem, az egyénből fakadjon a mozdulat, akkor is, ha az szabálytalan. Sokkal jobban tetszik ugyanis a színpadon egy groteszk, abszurd jelenet, ahol a csúnya is lehet gyönyörű. Nem minden fa nő egyenesen, az egyik ág erre hajlik, a másik arra. Ahhoz azonban, hogy felborítsam és visszájára fordítsam a rendet, először meg kellett ismernem az alapokat. Ezért mindenképpen hasznos, hogy foglalkoztam klasszikus balettal.

Blaskó Borbála (Fotó/Forrás: Bodnár Dávid)

- Ez vezetett ahhoz, hogy Bozsik Yvette hatására más irányt vegyen a pályáján?

-Yvette mesélte, hogy neki egy vágya volt: tanulni Pina Bauschtól és eljutni az iskolájába, Essenbe. Ő javasolta, hogy próbáljak ott szerencsét. A felvételi egy hétig tartott, és a táncnak sok formáját felölelte, többek között improvizálni kellett, aminek során arra voltak kíváncsiak, hogy én milyen vagyok, önmagamból mit adok. Olyan helyzetekbe terelt ez a vizsga, amelyeket addig nem tapasztaltam. Azután itt végeztem a négyéves kortárs táncos képzést is, és egy kétéves pedagógusképzésre is kint maradtam. A Folkwang Hochschuléban mindig azt tanácsolták, hogy a saját mércémet tartsam szem előtt, ne egy általános elváráshoz igazodjak.

Ebben nagy segítséget nyújtott az is, hogy sokféle stílust tanultunk a klasszikustól kezdve a kinetográfián (táncjelíráson) át a Limón- és Laban-technikáig.

Blaskó Borbála (Fotó/Forrás: Bege Nóra)

- Hogyan kezdődött a koreográfusi tevékenysége?

-Essenben minden februárban Pina Bausch felügyelete alatt volt egy úgynevezett Junge Choreographen, amelynek keretében a fiatalok önálló alkotásokkal bemutatkozhattak. Ezekre minden évben készültünk, ami azért is volt nagyon hasznos és termékeny, mert teret adott az egyéni koreográfiáknak. Ez vezetett oda, hogy hazatérve elkezdjek saját darabokban is gondolkodni. Eddig három készült el, tavaly mutattuk be a Hekabét, idén pedig a Pukedlit és a Hajszát. A bemutató létrejöttében nagy segítséget nyújtott, hogy az L1 Egyesület – amelynek Ladjánszki Márta a művészeti alelnöke – a rezidensi programjába engem is beválogatott.

- Látható a darabjaiban, hogy mindig van egy kiindulópont, egy kapaszkodó, amelyre azok gondolatilag épülnek: egy irodalmi mű, egy mitológiai alak vagy épp egy festmény. Mi az oka ennek?

- Mivel elvonatkoztatott módon szeretnék megjeleníteni gondolatokat, állapotokat, szükségét érzem, hogy valamiféle keretet találjak a mondanivalómnak. Sokszor használok éles, erőteljes mozdulatokat és játszom a maszkulinitás és feminitás határaival. Mindig is izgatott a határátlépés, és ezt igyekszem a darabjaimba is belecsempészni. Ez megjelenik a mozgásvilágban, de a sminkekben, hajakban és a viszonyrendszerekben is. Nem szeretek direktben fogalmazni, sokkal inkább utalni és lebegtetni.

A felnőtt visszafogja, kontrollálja magát, én a gyermeki, az ösztönös léthez szeretném visszavinni a nézőket.

Ez a határkeresés a darabjaim műfajában is megjelenik: például a Pukedli című alkotásomat – amely Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő című drámájából készült – performanszként definiáltam. Mivel kávézóban játsszuk a darabot, a nézői viselkedésre is igyekeztem rákérdezni. Mennyire felelünk meg a társadalmi elvárásoknak? Hogy tudunk kikerülni a kontrollált térből és kissé öntörvényűen viselkedni? A nézőket olyan helyzetbe akartam hozni, hogy kimozduljanak a kényelmi pozícióból. Muszáj kilépni a megszokásokból, hogy önmagunkhoz közelebb juthassunk.