A cikk eredetileg az Opera Magazin 2020. őszi számában jelent meg.
Alexander Ekman darabja a kritika kritikája: el tudjuk-e fogadni, hogy néha nincs szükség analízisre, hogy elég megéreznünk a másik ember dinamikáját, hogy a művészet befogadása nem feltétlenül egy fejvezérelt, kognitív folyamat? El tudjuk-e fogadni, hogy mindannyian mást látunk, akkor is, amikor ugyanazt a darabot nézzük?
És észrevesszük-e, hogy a másik oldalon az ember, a táncos levetkőz minden védelmet, „tüskét”, és a meztelen lelkét adja nekünk?
Amikor a táncmű született – éppen tíz évvel ezelőtt – Ekman éppen egy nehéz életciklusban volt: „Tele voltam zavarral és dühvel, amikor egy-egy újságban találkoztam a saját munkámról szóló írásokkal. Egyáltalán nem éreztem tisztességes dolognak, hogy valaki, aki csak ott ül a nézőtéren, eldönti és megmondja mindenki másnak, hogy miről szólnak a darabjaim. Le is álltam a kritikák olvasgatásával, továbbra is megkérdőjelezem a kritika műfajának tisztességességét.”
Ez a koreográfia azt ábrázolja, hogy hogyan figyeljük az alkotásokat: milyen gyakran érzünk késztetést arra, hogy analizáljuk a műveket. „Én abban hiszek, hogy nincs »helyes« út, hogy mindenki oly módon interpretálhatja és tapasztalhatja meg a művészetet, ahogy neki jól esik. Lehet, hogy csak egy érzést ébreszt benned, amit talán nem is tudsz szavakba önteni, lehet, hogy nagyon is nyilvánvaló számodra az adott darab üzenete.”
A Cacti 2010-ben készült a Nederlands Dans Theater 2 (NDT 2, az ifjabb táncosok együttesének táncszínháza) számára, és ironikus módon a kritikusok és a közönség kedvence lett, 2013-ban nominálták a neves Olivier Awardra is. Ez a darab ugyanis tényleg unikális a tánc világában: a katonás pontosság, a végtelen tudatossággal előkészített koreográfia a saját fontosságunkra épülő világaink kíméletlen kritikáját fogalmazza meg egy nagyon erős, ugyanakkor a valósággal empatizáló táncnyelven.
Ekmant a mozgásanyag készítésében a tibeti szerzetesek rituális gyakorlatainak látványa inspirálta.
Alexander Ekman (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
A közönség valószínűleg már az első képnél kacagni kezd, a nevetés pedig egészen addig tart, amíg sírásba nem fordul, amíg rá nem jövünk, hogy mennyire törékenyek és sebezhetőek a művészek a színpadon. Ha a védtelenség, a kiszolgáltatottság láthatóvá válik, az emberi kegyetlenség is szembetűnő lesz még akkor is, ha nincs konkrétan megnevezve.
2019-ben Alexander Ekman Episode31 című koreográfiáját láthatta a magyar közönség. Az akkor Budapestre is ellátogató művész arról beszélt, mi a fontos neki saját táncműveiben: „A legjobb az, ha úgy tudok gondolatokat ébreszteni, hogy közben szórakoztatok is. Az elmúlt években több mint negyven darabot koreografáltam, voltak köztük olyanok, melyek inkább a gondolatiságért, az üzenetért születtek, mások inkább a szemet vonzották. Ami igazán fontos nekem, hogy az alkotásaim minden perce magával ragadó legyen, hogy a néző egy pillanatra se veszítse el a figyelmét. Azt hiszem, ha a közönség unatkozik, akkor nem értem el a célomat.”
Szerző: Braun Anna
Az előadás szeptember 11-én 20.00 órakor, 12-én és 13-án 19.00 órakor látható az Eiffel Műhelyházban.
További információ ide kattintva>>>
A cikk eredetileg az Opera Magazin 2020. őszi számában jelent meg.
hírlevél
