- Igaz, hogy a balett miatt neked a többi táncoshoz képest is gyorsabban kellett önállósodnod?

- Székesfehérváron születtem, így már tízévesen elkerültem a szüleimtől, amikor felvételiztem a Táncművészetire. Ilyen fiatalon pedig különösen erős honvággyal kellett megküzdenem, még ha tetszett is az iskola, és hetente találkozhattam a szüleimmel. A megterhelő próbanapok végén nehéz volt a családom nélkül tölteni a hétköznap estéket, emiatt a kollégiumban a nevelők igyekeztek is minél többet figyelni ránk.

- Ősszel tudtál arról, hogy beneveztek a Junior Prima-díjra, és esélyes vagy?

- Ez valójában meglepetés volt számomra, mivel próbálják nagy titokban tartani az ilyen kitüntetéseket. Igaz, már előző évben is jelölt voltam, és érzékeltem, hogy idén már máshogy mentek a dolgok: előtte megkerestek, és bemutatkozó kisfilmet forgattak velem. Apró célzásokból és az előkészületekből tehát mégis sejtettem, fontos, hogy ott legyek a díjátadón. Végül azonban csak ott fedték fel a nyertesek neveit, és így még nagyobb volt az öröm, amikor a megtiszteltetés ért.

- Az ekkor készült kisfilmedben egy emlékezetes amerikai útról beszélsz. Milyen élmények értek ott?

- Még a Táncművészeti Főiskolára jártam, mikor diákcsere program keretében ellátogathattunk a North Carolina School of the Arts-ba egy hónapra. Különleges helyzetben voltunk, mert az iskolában tanító Pándi Gyula balettművész vendégszeretetét élvezhettük. Míg mások a campuson laktak, mi Pándi mesternél szállhattunk meg, és bejárhattunk a művészeti iskola balett- és repertoáróráira. Ezen kívül ott ismerhettük meg igazán a Balanchine-koreográfiákat. Ez nagy pillanat volt, mert itthon kevés alkalmunk van Balanchine-t táncolni, kint pedig sok variációt megtanulhattunk „eredeti" környezetben. Érdekes volt kipróbálni, miként lehet a balettban szabadabban használni a felsőtestünket az itthon megszokott technikákhoz képest.

- Az Operaházban februártól ismét látható Don Quijote-ban két szereped is van. Mit kell tudnunk ezekről a figurákról?

- A két barátnő egyikét és Ámor szerepét táncolom. A két barátnő - még ha nem is a főszerepek közé tartoznak - jelenléte mégis meghatározó a színpadon, mert az első felvonás elején és a második felvonásban végig színen vannak, és mi is aktív részesei vagyunk a kocsmajelenetnek. Két eléggé eltérő karakterről van szó, az egyiknél egy temperamentumos spanyol nő bőrébe bújok, Ámorként pedig egy kedves, repkedő, légies alakot játszom.

- A két barátnő ráadásul egy kettős szerep.

- Igen, a különlegessége a figuráknak, hogy mindketten ugyanazt táncoljuk, hol párhuzamosan, hol pedig tükörmozgásban. A technikai nehézsége az, hogy úgy kell látszódnia kívülről, mintha hajszálpontosan egyszerre táncolnánk. Ez a szokásosnál több begyakorlást, megbeszélést és odafigyelést igényel a partnerrel közösen: előre pontosítjuk, mikor nyitja ki például a legyezőt, hogyan viszi a kezét. Boros Ildikó lesz a párom, akinek ez lesz az első előadása a gyermeke megszületése után.

- A Don Quijote kapcsán jellemzően nem a mű mélységéről szoktak beszélni, hisz ez a darab szándéka szerint inkább egy színes, szórakoztatni vágyó balett. Szerinted milyen összetevők adják a népszerűségét?

- Biztos, hogy szerepet játszik ebben a táncok sokfélesége és a fodrokkal, legyezőkkel teletűzdelt látványvilág is. Ráadásul ez a vérbő, élettel teli, mediterrán világ tőlünk, magyaroktól messze áll, ezért kíváncsiak is vagyunk rá. A balettmesterek segítséget adnak abban is, hogy a klasszikus balett elemeihez milyen mozdulatokkal, gyorsításokkal és lassításokkal tegyük hozzá a spanyolos hevességet úgy, hogy élethűek legyenek ezek az ábrázolni kívánt, déli nők.