Vádolható volna akár nagyzási mániával, provokációval vagy feltűnési viszketegséggel is, de az anonim módon dolgozó JR egyszerűen csak nem foglalkozik a keretekkel. Nincs vászon vagy műterem, ami a megszokott, rögzített pontok közé zárná gondolatait. A perspektíva, amit elénk tár, annyira szokatlan és megkapó, hogy lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Az alkotás fizikai határainak kitágításával olyan dimenziókat nyitott meg, amire eddig egy múzeumnak sem volt lehetősége.

A graffiti eszközeiből kiinduló JR a nézőt drága belépőjegyek nélkül helyezte műtárgyak elé, vagy másként nézve, az utcát avatta a művészeti érdeklődés terévé. A múzeumi termek kifordításával olyan társadalmi kérdésekre is felhívta a figyelmet, ami egy klasszikus képgalériában soha nem sikerült volna. Munkái, melyek gyakran társadalmi konfliktusokat és személyes történeteket tematizálnak, városokat, országokat, népeket, folyókat és óceánokat kötnek össze, szó szoros értelemben.

Mint a legtöbb tinédzser griffitis, eleinte ő is aláírásokat hagyott a házfalakon, majd egy metróban talált kamerával elkezdte megörökíteni fiatal barátait és a graffiti módszerét. 2003-ban a fotók fekete-fehér fénymásolataiból Expo 2 Rue címmel illegális bemutatót rendezett Párizs utcáin, többek közt az előkelő Champs-Elysée-n ragasztva ki vörös spray-vel keretbe foglalt fotóit.

A 2005-ös franciaországi zavargások idején Portrait of Generation címmel a Párizs külvárosában élők portréját a belváros elegáns negyedeiben helyezte el. Ezeket a média torzításától mentes arcokat egy évvel később már a városháza előtt állították ki, az illegális projekt pedig bekerült a hivatalos köztudatba. 2007-ben a világ legnagyobb illegális kiállítását rendezte meg nyolc izraeli és palesztin város közfalain (Face 2 face). A fal mindkét oldalán azonos foglalkozású, grimaszoló palesztinok és izraeliek hatalmas portréit helyezte egymás mellé öt barátjával, két létrával és kétezer négyzetméter papír segítségével.

A háborúk, a bűnözés, az erőszak, a politikai és vallási fanatizmus áldozatainak emléket állítva (Women Are Heroes) 2008-ban Rio de Janeiro egyik nyomornegyedében a városban elhunyt nők hozzátartozóit fotózta le, és fotóikkal bevonta a favela oldalát, ahonnan utána a JR védjegyévé vált óriás szemek pillantottak vissza a külvilágra.

2011-ben JR már a TED díjazottjaként tartott előadást arról, hogy vajon a művészet képes-e megváltoztatni a világot. Elképzelése szerint, ha a művészet cselekvő emberekből, ragasztóból és papírból áll össze, akkor a lehetetlenre is képes. Ezt a tételt bizonyította Inside Out Project című munkájával, amiben bárki szabadon részt vehetett a világ bármely pontján, és 2015 júniusában a pontosan dokumentált projekt 127 országban közel kétszázötvenezer kinyomtatott poszterrel zárult. Ennek részeként JR 2013-ban a Times Square-en több ezer New York-i és turista portréját ragasztotta le a járdákra, versenybe szállva a reklámoktól villogó tér kihívásával.

2014 januárjában JR-t a New York City Ballet hívta meg egy közös munkára, ami nemcsak az alulról induló kezdeményezés, hanem az intézményes oldal érdeklődését és nyitottságát is jelzi. Habár a fotós saját bevallása szerint korábban nem nézett balettelőadásokat, csupán a street dance fogta meg, a munkára készülve hónapokat töltött a balett világában. A társulat egy gigantikus méretű installáció elkészítésében vett részt, melyet a Lincoln Center David H. Koch Theater padlóján helyeztek el. JR két és fél nap alatt nyolcvan földön fekvő, különböző pozícióba állított balett-táncost fotózott le az elmaradhatatlan papírba burkolva. Az életnagyságú táncosfotókat egy szem formájába rendezte, melynek lenyűgöző formái a hatalmas átrium távolságában érzékelhetők igazán.

A papíralapú fotózást olyan siker övezte, hogy JR 2014 áprilisában saját előadást mutatott be a társulattal. A modern balettet, a képzőművészetet, a filmet, a kortárs zenét és a street dance-et magas színvonalon és szervesen egybeolvasztó Les Bosquets szuperprodukcióhoz további két művészt vont be: a balerinákkal közösen színpadra lépő Lil Buck street dance-sztárt és a francia kliprendező-zenész Woodkidet. A 2005-ös francia lázongások ihlette előadás és a belőle készült film minden képzeletet felülmúlt. Hogy a vastapsot a világ egyik leghíresebb balett-társulatának nagyszínpadán az intézményes kereteket leghatározottabban elutasító illegális fotós fogadhatta, az csak a mű szokatlan merészségét és nagyszerűségét emeli ki.