Kicsit több mint 25 éve álltál először színpadra a Diótörőben. Milyen viszony fűz hozzá?
Pályakezdőként ez az egyik első darab, amivel találkozunk, hiszen tíz-tizenegy éves korunktól kezdve végigkísér minket a pályán, erről szólnak a karácsonyaink és a Diótörő az életünk része lesz. Persze, nem táncolhat mindenki Masát vagy Misit – ez valakit rosszul is érint –, de az első találkozás izgalma mindenképp benne van. Ráadásul ez az első alkalom, amikor közvetlen közelről látják a gyerekek a profi táncosokat színpadra lépni. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert a főszerephez vezető lépcsőfokokat végigjárhattam az Operaházban.
Herceget és Drosszelmeiert viszont az Operettszínházban táncolhattam először.
Az Operában nem volt rá lehetőséged?
Valószínűleg több dolog közrejátszott abban, hogy ott nem táncoltam el, de engem sosem zavart, ha nem kaptam meg egy-egy szólószerepet – látva azokat, akik végül sikerre vitték a figurát, tudtam, hogy még nem tartok ott szakmailag. Ilyen szempontból sosem voltam szólista típus, mert nem vágytam görcsösen arra, hogy csak rám figyeljenek. Szólistaként színpadra lépni újdonság volt két évvel ezelőtt, és jólesik a bizalom.
Kozmér Alexandra és Gallai Zsolt a Diótörőben (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
Mi az, amiben eltér egy szólista és egy kartáncos tudása?
Vannak olyan ugráselemek és forgások, amiket kifejezetten csak a szólisták hajtanak végre. Ezeket a mozdulatokat a kar tagjai is gyakorolják nap mint nap, de színpadon nem kell előadniuk. A szólistává válás leginkább technikai, szakmai kérdés, ugyanakkor a karban is rettenetesen nehéz dolgozni: például fontos, hogy mindenki ugyanazt csinálja, és ugyanoda emelje a lábát. Az előadássorozatoknál az igazi munkát is ők végzik, sokszor pihenőnap nélkül. Több szereposztásnál ugyanis mi felváltva játszunk, a kar viszont minden este színpadra áll.
Említetted, hogy nem zavart, ha nem te kaptad meg főszerepet. Mégis valami magával ragadott a balettben.
A nagybátyám révén, aki balett táncos volt, van kötődésem a műfajhoz, de a táncos karrierem kezdete kicsit Billy Elliotéhoz hasonlít.
Hároméves koromtól ugyanis birkózó edzésekre jártam. Körülbelül tízéves lehettem, amikor a nagybátyám hazautazott Amerikából, és látva az adottságaimat megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem kipróbálni a táncot. Igent mondtam, és megtetszett – már az első nap úgy mentem haza, hogy büszkén meséltem, nekem zongorára kellett gyakorlatokat csinálnom, ami nagy dolognak számított.
Viszont a birkózás és a balett két eltérő mozgásforma, más izmokat dolgoztat.
Igen, de ennyi idős korban még gyorsan formálódik az ember teste, pláne, ha szorgalmas és dolgozik. Ráadásul tizennyolc éves korunkig rengeteget változunk. Ez a lányoknál szokott nagyobb problémát jelenteni, és azt egy tizenhárom-tizennégy éves kamasznak megélni, hogy tehetséges, de az alkata miatt nem alkalmas a pályára, sokszor fájdalmas.
Kozmér Alexandra és Gallai Zsolt a Diótörőben (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
A klasszikus balettekben, így a Diótörőben is, a balerinák jobban ki tudnak tűnni, látványosabbak a táncaik és a férfi táncosok is gyakran ezt segítik elő a színpadon.. Hol vannak azok a pontok, ahol ti is meg tudjátok mutatni, amit tudtok?
Egyrészt vannak olyan variációk, amikor csak a férfiak szólóznak, de a duetteknél is van erre lehetőség. Kozmér Alexandra (az Operettszínház Diótörőjében Klára hercegnőt táncolta – szerk.) mondta egyszer – és ez a mondata nagyon megragadt bennem –, hogy az összes hibám rajta lászik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha én rossz helyen fogom meg, vagy nem jól teszem vissza a lábára, akkor ez tükröződik a mozdulatain is. A néző ebből jó esetben legfeljebb annyit érzékel, hogy furcsán mozdult a lány, de
a jelenet sikere nagyon nagy részben a fiú felelőssége, és abban áll, hogy jó partner tud-e lenni.
A Diótörő Hercege ráadásul egy líraibb alkatú hős.
Ezeknek a figuráknak a mozgása is jóval kecsesebb, mint mondjuk a márciusban táncolt Spartacusé, akinek a temperamentumával és határozottságával a személyiségemből adódóan könnyebben tudok azonosulni. Viszont a Herceg kecsességét könnyednek láttatni szakmai kihívás.
Akár prózai, akár zenés színházról van szó, gyakran találkozni azzal a jelenséggel, hogy beskatulyázzák egy adott szerepkörbe a színészt. Ez a táncosokra is jellemző?
Ez nálunk is előfordul. Persze, lehet feszegeti a határokat és keresni a lehetőségeket, de ha valakinek jól áll a hősszerelmes karakter, akkor nagy valószínűséggel ilyen szerepeket fog kapni. Ritka az olyan ember, aki ugyanolyan jól játssza a kedves és gonosz figurát is. Szerencsés vagyok, mert itt, az Operettszínházban többféle szerepet is eltáncolhattam, A képfaragó például egészen eltér a Diótörőtől, a mély érzelmekről, a vívódásról szól, de volt egy táncestünk is, ami ugyancsak nagyon változatos volt.
Kozmér Alexandra és Gallai Zsolt a Diótörőben (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
A darab Klára hercegnőjével, Rotter Biankával nemrég arról beszélgettünk, hogy a balerináknak mennyire jelent szakmai csúcsot a Diótörő női főszerepét táncolni. Neked mi jelenti ezt a csúcsot?
Nem tudnám ezt konkrét szerepben megfogalmazni, inkább emberi és technikai oldalról közelítek egy-egy feladathoz. Például, ha van egy számomra nagyra tartott művész, akkor követem a munkásságát – vagy azért, mert rendelkezik azzal a képességgel, amit tehetségnek hívunk, és amit nem lehet tanítani, vagy azért, mert a technikája, az előadásmódja közel áll hozzám.
A Herceg mellett a Diótörőben Drosszelmeierként is színpadra lépsz. Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy ez egy eszköztárilag szabadabb szerep. Mit jelent ez pontosan?
Drosszelmeier a varázsló, aki az egész történetet mozgatja. Az ő esetében nem olyan kötött felépítésű táncokról van szó, mint az a klasszikus baletteknél megszokott, tehát könnyedebb és szabadabb. Technikailag sem annyira bonyolult, mint a Herceg,
a nehézsége inkább abban áll, hogy miközben játékmesterként az ember koordinálja a gyerekeket, fel kell építenie és meg kell mutatnia a karaktert, úgy, hogy szórakoztató, látványos és elegáns legyen.
Mindemellett fontos, hogy ne terelődjön el a figyelem például a Pókember vagy a Robot táncáról. A szabadabb eszköztár tehát itt leginkább nagyobb játéklehetőséget jelent.
A szabadabb játékba mennyire fér bele, hogy te alakítsd a karaktert?
Ifj. Harangozó Gyula hagyta, hogy Drosszelmeiert magamra szabjam, ha pedig nagyon más irányba indultam – például zsörtölődősebbre vettem a figurát –, akkor visszaterelt abba az irányba, amire ő gondolt.
Drosszelmeierként a gyerekekkel is kapcsolatba kell lépned. Milyen volt velük a közös munka?
Hihetetlen az a munkabírás, amivel az előadásokat végigcsinálják. Miközben balettóráik, próbáik vannak, még marad energiájuk erre az előadásra is, és precízen végigcsinálják, ami úgy gondolom, hogy minket is feltölt. Emellett pedig érzem a velük való munka felelősségét is, hiszen nem viselkedhetek olyan lazán, mert felnézhetnek rám. De a fegyelmezettség mellett természetesen ugyanúgy ott van bennük a csibészség, és állandóan törik valami tréfán a fejüket.
Az Operettszínházban a Diótörő mellett számos előadásban láthat a közönség a balettkar tagjaként. Ezek az előadások pedig sokszor a balettől eltérő, más táncstílus elsajátítását követelik meg. Mennyire tanulhatók meg ezek a formák egy balett táncos számára?
Erről kétféle elképzelés létezik: valaki azt mondja, hogy aki balettozik, annak koordináltabb a mozgása. Ugyanakkor egy másik nézet szerint ez korlátot is jelent.
Amikor nagyjából tíz éve bekerültem az Operettszínházba, nehéz volt elsajátítani például egy charlestont vagy egy jazzesebb koreográfiát, mert a klasszikus balett adott egy merevséget, és a lazább mozdulatokat sokáig nem éreztem magaménak.
Kellett hozzá a koreográfusok türelme és a hit, hogy meg tudom csinálni. És természetesen itt voltak az idősebb kollégák is, akik mindig segítettek a stíluselemekben, és az is szerencsés helyzet, hogy ha új forma kerül egy darabba, van lehetőség bepróbálni.
Az, hogy ennyi stílusban kell helyt állnod, hatással van arra is, ahogyan most klasszikus balettet táncolsz?
Természetesen, hiszen a más stílus más izmokat mozgat. Például néhány éve, amikor A chicagói hercegnőt csináltuk, szteppelnünk kellett, ami annyira más bokamozdulatokat igényelt a klasszikus baletthez képest, hogy egyszerűen elfáradt az izomzatunk. Ilyenkor nyújtásokkal lehet lazítani.
Vannak olyan előadások, amelyek kifejezetten egy időszakhoz kötődnek, ilyen a Diótörő is. Mennyire kell vagy tudtok a darabbal a két sorozat közti időben is foglalkozni?
A köztes időben leginkább technikailag tudom szinten tartani magam. A Diótörő esetében egy klasszikus balettről van szó, aminek a táncai nagyrészt adottak. Ifj. Harangozó Gyula is erre alapozva dolgozta át a darabot, ezért például a sorrendeket már nem kell újratanulni. Viszont ha új partner van, akkor vele mindenképpen be kell próbálni a koreográfiát, hiszen tudnom kell, hogy hol fogjam meg, hol van a súlypontja.
Kozmér Alexandra és Gallai Zsolt a Diótörőben (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
Az Operettszínház Diótörőjébe az új figurák mellett modern megoldások is kerültek, például egy videójáték-csata. Hogyan fér meg a klasszikus az újjal?
Úgy érzem, a klasszikus balettek hasonlítanak az operettekhez abból a szempontból, hogy nehéz rájuk új közönséget találni. Ennek oka pedig részben az, hogy ma már nem nagyon születnek új darabok, a régieket rendezik át.
Az ilyen műveknél különösen fontos valamilyen szinten modernizálni a történetet, hogy a fiatalabb közönséget is megérintsék.
Az eredeti Diótörőben a videójáték helyén bábjáték van, amihez egy mai kisgyerek már kevésbé tud kapcsolódni, a virtuális világ viszont a mindennapjai része. Ifj. Harangozó Gyula úgy dramatizálta át a darabot, hogy a jelenet illeszkedjen a történethez, és reméljük, hogy ezzel is egy kicsit közelebb tudjuk hozni a fiatalokhoz a balettet.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: (fotó: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
hírlevél
