Előző szólódat, a Lomtalanítást azért adtad át Furulyás Dórának, mert állítólag már nem bírtad az azzal járó fizikai igénybevételt. Hogyhogy most mégis elővetted a másik egyszemélyes darabodat, az Ez mind én leszek egykor címűt?
Ezt később csináltam, és ezt még bírom. (nevet) Három szólóm volt eddig életemben, körülbelül hétévente, és van egy olyan tervem, hogy ezeket egymás után bemutatnánk, mert szerintem izgalmas lenyomatát adnák a három női életszakasznak. Ezek mindig nagyon személyes indíttatásból készültek, és bár keményen benne van az én személyem, mindhárom darab általánosan beszél egy-egy élethelyzetről. Ez az utolsó erősen egy midlife krízishez kötődik, és egyszerre jelenik meg benne a kislány, a középkorú nő és az öregasszony. Az a kérdés, hogy egy ilyen elakadásos helyzetben milyen szerepe van az akaratnak és az elengedésnek.
Mennyire hatott rád vissza ez az alkotás? Túljutottál a krízisen?
Működik persze önterápiaként is, de pokolra is kell menni: mindig az a cél, hogy valami olyan dolgot mondjuk ki a nézők helyett, amit mindenki szégyell, elnyom magában. Tehát
egyfelől felszabadító ez a személyesség, másfelől nem könnyű végig menni azon a folyamaton, amíg az ember szembenéz magában ezekkel az érzékeny témákkal, és önmagától eltávolodva színpadi helyzetbe hozza ezt a szembesülést.
Popper Péter mondta egyszer, hogyha mindenki úgy járkálna, hogy a homlokára kiírná a legféltettebb titkait és szorongásait, az nagyon vicces lenne, mert rengeteg hasonló cédulával mászkálnánk. Ha kitesszük ezeket a ki nem mondott dolgokat a színpadra, az nagyon felszabadítóan tud hatni.
Szabó Réka (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás)
Milyen szerepe van ebben a humornak, amit ti gyakran használtok az előadásaitokban: pajzsként is szolgál ilyen személyes témák esetén?
Nem, egyáltalán nem. Egyszerűen mi ilyenek vagyunk, a lényünkből fakad, meg abból a látásmódból, ahogy közelítünk a színházhoz. Amikor például a Burok című előadásban a szülésről, erről a nagy ismeretlenről beszélünk, akkor a saját reakcióinkon is nevetünk. Tehát hogy mit lehet tenni egy olyan helyzetben, amit nem tudunk kezelni. És
az, hogy messzebb tudunk lépni magunktól és ezeket a témákat önironikusan közelítjük meg, az alapvetés nálunk, nem döntés.
A tavalyi, Burok című előadásotokhoz hasonlóan – ahol a szülésélményt mutatjátok be – a szólódban is erősen megjelenik a női szemszög. A női témák megjelenítése célotok is?
Ez nem egy tudatos, feminista álláspont. Ugyanakkor nyilván nem véletlen, hogy az elmúlt időben több ilyen előadás is született; mintha most ért volna meg bennem valami ezekre. Döbbenetes volt, hogy amikor nekifogtam a Burok című előadásnak, gyakorlatilag nem találtam olyan művészeti alkotást, ami a szülés témájáról szól. Mintha egy bezárt, forrongó palackot nyitottunk volna ki ezzel a témával – és nem csak nőkben. A férfiak még mostohább helyzetben vannak, mert nincs terep, ahol ma a szülésről lehet beszélni. A Burok esetében nagyon fontos alapállásunk volt, hogy személyes szintről indítsuk a beszédet, tehát hogy semmiképpen se ítélkezzünk. Ezért négy olyan táncosnő van a színpadon, akik már szültek, és velük minden lehetséges módon azt a pszichés, fizikális, emocionális folyamatot próbáljuk mozdulatokba önteni, hogy milyen vajúdni, szülni. Ez nagyon jól működik.
Amikor azt mondod a szülésről, hogy nagyon fáj, azzal semmi mást nem tudsz kezdeni, minthogy fáj. A szavak bezárnak. De ha egy mozdulattal mutatod meg, hogy milyen, amikor összehúzódik a méh, akkor egész más szinten fognak hozzá kapcsolódni.
Tehát próbáltunk egy olyan rítust létrehozni, ami szerintem a mai világból nagyon hiányzik.
Szabó Réka (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás)
Szerinted mi az oka, hogy az emberi életnek ilyen alapvető témái, mint a szülés, szőnyeg alatt hevernek?
Talán az, hogy egy erősen patriarchális társadalomban élünk. Sok embernél már az is túlmegy az intimitás határán, hogy a szülésről egy nyilvános előadásban beszélünk. Másrészt a mai, medikalizált világban azt gondoljuk, hogy kontroll alatt tartjuk a saját sorsunkat – ebbe pedig nem férnek bele az olyan helyzetek, mint a haldoklás, vagy a szülés, ahol ki vagyunk szolgáltatva egy csomó ismeretlen tényezőnek. Szóval ez arról is szól, hogy mennyire akarsz mindent kontrollálni, vagy mennyire tudod átengedni magadat valami olyan erőnek, amit nem ismersz.
Ezt el lehet mondani az előadásaitokról is? Feltételezem, amikor először bemutatjátok ezeket a nagyon személyes előadásokat, az is egy sebezhető helyzet.
Abszolút. Minden előadásnak elég nagy a kockázata ilyen szempontból. Ugyanakkor engem mindig is az a színház érdekelt, amiben ez a sebezhetőség, érzékenység, feltárulkozás valamilyen módon jelen van.
Abban a pillanatban, hogy azt érzem, az előadók totálisan uralnak mindent, csak egy technikai bravúrról tudok beszámolni, legyen szó táncról, vagy verbális színészi teljesítményről.
Szeretem, ha az emberi kiszolgáltatottságot kínáljuk fel a nézőnek, mert én mindig a találkozást keresem ember és ember között, és ez szerintem csak így tud megtörténni.
A Tünet-iroda (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás)
Nemrég elkészült A létezés eufóriája című filmetek, ami részben a Sóvirág próbafolyamatát dolgozza fel. Miért érezted fontosnak, hogy erről az előadásról film készüljön?
Amikor elkezdtük a Sóvirágot próbálni, elég egyértelmű volt, hogy bármi is történik, Fahidi Éva személye miatt ez eléggé izgalmas lesz. Már az előadás létrehozásában is az motivált, hogy őt mindenki lássa: azt, amilyen empatikusan létezik ő a világgal, ahogy folyamatosan dolgozik a saját traumáival és amilyen következtetésekre jut, amennyire szeret élni, amilyen bölcs és szellemes. Ebben a filmben tehát még az előadásnál is erősebben Éva van fókuszban. Azok a pillanatokat is rögzíti, amikor először hangzanak el azok a mondatok, amelyekből aztán szövegkönyv lett. Az pedig egyáltalán nincs benne az előadásban, ahogy Éva végig csinálta ezt a próbafolyamatot, ami elképesztő élmény volt számunkra. Az előadással szemben mondjuk hátrány, hogy nem élőben látjuk Évát, de azért remélem, hogy komplex képet adunk róla.
Tizenöt éves lett a társulat. A jubileumi előadásban, A tünetegyüttesben mi az a társadalmi jelenség, amire reagáltok?
Nem azért csináljuk ezt az előadást, mert tizenöt évesek vagyunk, tehát nem a klasszikus értelemben vett jubileumi előadás ez. Nem akarunk úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj, létrehozni egy szépen kiállított előadást, díszlettel, kosztümmel, zeneszerzővel, három hónapos munkával. Szász Dániellel és Gőz Istvánnal, a társulat alapító tagjaival a saját történetünket, a jelenünket és a lehetséges jövőnket dolgozzuk fel ebben a performanszban. Azt gondoljuk, hogy a 2004-ben indult Tünet Együttes története felölel egy nagyon komoly társadalmi változást Magyarországon belül. Vizsgáljuk azt, hogy milyen folyamatok mentek végig a szakmán belül, a kultúrpolitikai közegben, és próbálunk bepillantást engedni azokba a kis részletekbe, hogy mivel küzd ma egy előadóművészeti szervezet napi szinten.
Egy picit olyan lesz ez, mint egy gyárlátogatás, mert azt gondoljuk, hogy ezek a részletek önmagukon túlmutatóan szimbolikusak.
Szabó Réka (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás)
Nemrég egy videóban magyaráztad el, hogyan érint titeket a TAO-támogatások megszüntetése. Ez is beleíródik a darabba?
Igazából itt nem arról van szó, hogy a TAO egy jó rendszer, vagy nem jó rendszer – erről lehet beszélgetni. Arról is lehet vitatkozni, hogy mennyi pénz kell jusson egy ilyen területre. Én nem erről beszélek, hanem arról a helyzetről, hogy folyamatosan teljes tervezhetetlenségbe van sodorva a társulat. Ha előre szóltak volna, hogy jövőre megszűnik a TAO, arra lett volna idő felkészülni. Az új rendszer előkészítésébe be lehetett volna vonni azokat a szakértőket, akik ismerik ezt a területet. De most olyanok találják ki a rendszert, akik a függetlenekről nagyon keveset tudnak. És folyamatosan ilyen dolgok történnek. Mi most is működési pályázatból élünk, ami február végéig tart. Még nem írták ki azt a pályázatot, aminek a pénzéből mi március elsejétől élnénk. Ezek felőrlik az embert. Lehet, hogy ez el fog múlni, lehet, hogy jövőre jobb idők jönnek, de most azt éreztük, hogy ezekről a dolgokról beszélni kell.
A szinhaz.hu-nak adott interjúdban arra is utaltál, hogy a táncszakma szétesőben van. Ezt is a politika egyik következményének látod?
Nehéz lenne erre egyértelmű választ adni, de az biztos, hogy befolyásolja. Például a veszprémi Tánc Fesztiválja volt a kortárs tánc legfontosabb fóruma. Egy hétig ott volt a kortárs táncszakma, Jancsó Miklós volt a zsűri elnöke, a veszprémi Petőfi Színház befogadta ezt a fesztivált, a város magáénak érezte a rendezvényt. Ehhez képest most sem presztízsben, sem pénzben nem hasonlít a korábbi fesztiválra. Megszűnt az Alternatív Színházi Szemle, a kritikai folyóiratok szörnyű helyzetben vannak. Angelus Iván iskolája, ahonnan az elmúlt évek legfantasztikusabb kortárs táncosai kerültek ki, ellehetetlenült. Tehát amikor a szakma leépüléséről beszéltem, akkor azt ezekre a folyamatokra értettem. Nem beszélve arról, hogy az NKA-nál nagyon beszűkültek az anyagi források, és azon a nagyon picin mar össze egy csapat művész. Mindenki a túlélésért küzd, egyszerűen nincs erő összefogni.
Én most negyedannyiból csinálok előadást, és feleannyiból működtetem a társulatomat, mint tíz éve, miközben az előadásszámunk kétszer annyi lett.
Szóval ebből az érzésből születik most ez a performansz. De nem az a cél, hogy keseregjünk, hanem hogy keressük a cselekvés, reagálás vagy összefogás lehetőségét, és a végére igyekszünk valamiféle feloldással is szolgálni.
hírlevél
