Gondolatébresztő cikket közölt a napokban a The New York Times tánckritikusa, Alastair Macaulayd. A szerző azt vizsgálja, hogyan változik a társadalmi szerkezettel együtt a balettban a férfiak és nők képe. Macaulayd szerint a balett évszázadokon keresztül egy idealizált nőalakot ábrázolt, akinek tündökléséhez a férfi csak támogatást nyújt. Azt mondja, képzeljük el, mi lenne, ha felcserélődnének a szerepek! Az eredmény valóban kimerítené a vígjáték kategóriáját, mint ahogy azt tavaly láthattuk is a Müpában a Les Ballets Trockadero előadásában, ahol fantasztikus képességű férfi balett-táncosok balerinákat megszégyenítő spicctechnikával táncolták el a klasszikus nagy női főszerepeket.
Les Ballets Trockadero de Monte Carlo: Esmeralda (Fotó/Forrás: Zoran Jelenic)
Macaulayd két jelentős alkotót, gondolkodót idéz: George Balanchine már a maga korában azon tanakodott, vajon a balettnek szükségszerűen a nők műfajának kell-e lennie, míg a tánctörténész Pam Tanowitz (szül. 1969.) azt állítja,
A szerző felidézi, a tizenkilencedik század eleji balettekben még sok olyan „háremjelenet” van, ahol női táncosok nagyobb csoportja áll a tekintet fókuszában, és sokszor abban a helyzetben, mint akik számára „édes” ez a fogság. Azonban a romantikus balettől, különösképpen az 1836-os A szilfid című koreográfiától a késő tizenkilencedik század klasszikus Petipa-balettjeiig a nők már inkább a boldogságkereső férfihős célpontjai, akiért utaznak, szenvednek, majd akivel beteljesülnek. Mint írja, ezek a balettek a „férfi tekintet” klasszikus példái.
A Szilfid (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia, forrás: Opera)
Egy nagyobb fordulatot a cikk szerzője szerint a 20. században Balanchine koreográfiái hoztak, aki számos olyan darabot készített, amiben öntudatos női hősnők tűnnek fel.
A Giselle, A hattyúk tava szereplői már olyan, komplex tragikus hősnők, akik a belső világukkal kerülnek elsősorban ellentmondásba.
A Coppélia hősnője pedig már túl is jár a balett két férfihősének eszén. „Balanchine világát áthatja a modern tudatosság: női alakjai már nem mindig a szerelemért élnek-halnak, céljaik ritkán korlátozódnak tisztán csak a férfi megtalálására, akire majd támaszkodhatnak. A szexuális bűnrészesség kerül itt konfliktusba az egyéni szabadsággal. Balenchine-nál a férfihős keres és követ, a női hős pedig cselekszik és vezet” - idézi a szerző a tánckritikus Arlene Croce sorait.
Shoko Nakamura, Bajári Levente - Coppélia - Operaház (Fotó/Forrás: Nagy Attila)
A szerző szerint Balanchine után viszont már a legnagyobb színpadokon is megjelenik egy új fajta egyenlőség, úgy az ellentétes neműek, mint az azonos nemű táncosok között. Ezt az új koreográfiai archetípust Frederick Ashton brit koreográfus találta ki a hatvanas években. A szentiváni éji álom alapján készült 1964-es The Deam című koreográfiájának pas de deux-jében Oberon nem csak a partnere Titániának, de időnként azonos lépéssoraik is vannak. A hatvanas évek divatszlogenje az uniszex szó volt, aminek Ashton megadta a jelentését a balettben is. Sőt, a cikk szerzője rávilágít, hogy Ashton a The Dreamben
meg merte csinálni azt is, amit például Balanchine soha, hogy a női szexualitást is előtérbe helyezte.
The Dream az English National Ballet School növendékeinek előadásában (Fotó/Forrás: Cate Gillon / Getty Images Hungary)
Ebben Kenneth MacMillan még tovább ment. „Soha senki nem volt még annyira tisztábban a nők szexuális megalázottságával, mint maga MacMillan” - és ezt meg is mutatta előadásaiban, írja Macaulayd. Koreográfiában időnként nőket erőszakolnak meg, legyőzik és manipulálják őket, néhányan közvetlenül, egy intenzív pas de deux eredményeképpen meg is halnak, ami így új fajta dicsfénybe emeli a női alakokat. A szerző felteszi a kérdést, hogy a balettnak vissza kell-e egyáltalán tükröznie a nők áldozat szerepét és ezáltal megdicsőülését.
Kenneth MacMillan: Manon (Fotó/Forrás: Nagy Attila, forrás: Magyar Állami Operaház)
Macaulayd számos olyan koreográfiát sorol, amely már a nyugati társadalom képét tükrözi és amelyben a férfi a korábbiakhoz képes sebezhetőbb, a nő pedig emancipált: Így például Justin Peck 2015-ös, a New York City Ballet számára készített Rodeo című koreográfiájában a hárem motívum fordítottját látjuk: 15 férfi egyetlen nővel táncol és próbálja bizonyítani rátermettségét.
A nő már kevéssé a szexista tekintet céltárgya és így kevésbé is dicsőülhet meg.
A szerző ugyanakkor felveti: manapság egyre nagyobb számban jelennek meg a női koreográfusok, és ez a jelenség új távlatokat nyithat a nők reprezentálásában is.
hírlevél
