Közben rájöttem, hogy ez a próbaidőszak egy hosszú gyógyulás, igazi terápia volt. Rég éreztem ilyen jól magam. Az élet mindig fontosabb, mint a színház, és ezt gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni. Ezzel a darabbal rengeteg mindent el tudtam mondani – a szüleimnek például azt, hogy mennyire szeretem őket. Az embernek egy élete van – persze, lehet, hogy több – ezt is mindig elfelejtjük. Rohanunk a jövő felé, nem foglalkozunk a jelennel, a múltunkat megtagadjuk, elnyomjuk. Pedig nagyon súlyos dolgok lappanghatnak a múltban – kiváltképp, ahogy a gyerekek átélik. Ezért fontos a színházat már a gyerekkorban megszerettetni, hogy a gyermek az álomvilágát és a fantáziáját szabadon átélhesse, és ne kelljen eltitkolnia. Jó lenne, ha a gyermekeinket nem előítéletek mentén nevelnénk, és ha archaikusan gondolkodnánk, vagyis mindent, amiről véleményt alakítunk ki, előtte megtapasztalnánk. Ahogy a létezésünket áthatja az alkotó energia, úgy a színházba is be kell engednünk az életet.

Bozsik Yvette
táncművész, koreográfus