Evidenciának kell-e tekintenünk, hogy míg más művészeti ágakban a kor előrehaladtával egyre nagyobb megbecsültség jár a művészeknek, addig egy táncos nagyjából negyven éves kora után értelmezhetetlen jelenség a színpadon? Ezt a kort meghaladva csak pedagógusi, koreográfusi pálya marad nekik, ami pedig más képességeket is feltételez. Miért annyira egyértelmű, hogy a táncművészet csak a fiatal testeket helyezi előtérbe? Miért nem táncolhatják az idős karaktereket korosabb, aktív táncosok idősre maszkírozott fiatal társaik helyett? És ha a balettben kevésbé, a kortárs táncban kaphat-e még teret egy olyan táncos, akinek minden mozdulatából évtizedek szakmai- és élettapasztalata sugárzik?
Meddig tart egy táncos karrierje?
Az öregedés folyamatosan téma a táncosok körében, nem véletlenül: a hivatalos nyugdíjkorhatár Európában mindenhol 42 év körül van, de itthon például 2012 óta nem létezik művésznyugdíj és amíg volt, addig is ez volt a korkedvezményes juttatások közül a legalacsonyabb - derül ki a Magyar Táncművészek Szövetségének honlapján elérhető, 2015-ös Nemzeti Táncprogram dokumentumából. Négy hazai társulatnál –a Magyar Nemzeti Balettnél, a Győri, a Pécsi, valamint a Szegedi Kortárs Balettnál huszonöt évnyi szolgálat után jár a balettművészi életjáradék. A huszonöt év azonban irreálisan magas, és a kényszeres foglalkoztatás sokszor akadályozhatja az egészséges fluktuációt. Ide kapcsolódik az a belső alkalmassági vizsga, ami tavaly Magyar Nemzeti Balett berkein belül nagy visszhangot keltett: ennek során jó néhány, a balettművészi életjáradék küszöbén álló, ám még aktív táncost minősítettek alkalmatlannak. Bár akkor Solymosi Tamás balettigazgató azt mondta, küzd azért, hogy a táncosi életjáradékhoz szükséges szolgálati idő a balettművészek esetében alacsonyabb korhoz legyen rendelve, ez már nem segít azokon, akik akkor kilátástalan helyzetbe kerültek. „Közpénzből nem fizethetünk úgy egy táncost, hogy az nem tud már táncolni” – szólt az ítéltet, melynek jogossága a tervezhetőség szempontjából vitatható, azonban van igazságalapja is.
Miből finanszírozza élete hátralévő részét az a táncos, aki kora miatt kiesik a praxisból? Önmagában az életjáradék sem orvosolja a táncművészek problémáit, ahogyan a nyugdíj sem volt elegendő a megélhetési költségek finanszírozására. A legnagyobb probléma talán az, hogy a táncművészek a pályamódosításhoz, átképzéshez eddig semmiféle segítséget nem kaptak Magyarországon. A táncosok többsége az aktív pályafutás alatt a mindennapos szakmai elfoglaltsága miatt nem tud, vagy csak későn kezd el foglalkozni a pályamódosítás lehetőségével. Így fordulhat elő, hogy akár elvitathatatlan jelentőségű művészek is, akik életükből a tanulással együtt 35 évet egy nemzetközileg is sikeres művészeti ág szolgálatában töltöttek, a létminimum szélére kényszerülnek. A Magyar Táncművészek Szövetsége erre a Hivatásos Táncművészek Átképző Alapját javasolta 2015-ben megoldásként. Ez ingyenesen igénybe vehető pályaválasztási tanácsadással, pénzügyi és szociális támogatással segítené az aktív pályafutásukat befejező professzionális táncművészek átképzését.
Ez a kérdés tehát még nem megoldott, de nézzük, kik azok a kivételek, akinek 42 éves koruk után is sikerült a színpadon maradni.
Kivétel erősíti a szabályt
Nyugat-Európától egészen Magyarországig láthatunk olyan előadásokat, amikben egy-egy, már csak korából adódóan is bölcs test felbukkan, mi több, fókuszba kerül. Persze műfajilag differenciált a kép. A balett a makulátlan szépséget és a test fizikai korlátainak legyőzését tekinti a legfőbb erénynek. A sportolóhoz mérhető fizikai teljesítményt követelő balettmozdulatok, forgások, a spiccmunka és az ugrások miatt ebben a műfajban kevesebben nyújtják el az aktív pályájukat, vagy pedig idővel átnyergelnek a kortárs tánc területére. Ez utóbbi ugyanis sokkal nyitottabb és progresszívebb tendenciát mutat a kifejezőeszközök terén, más módon állítja kihívások elé a testet, nagyobb teret ad a színészi jelenlétnek, ennek megfelelően idős táncosok is gyakrabban felbukkannak ebben a szcénában.
Akinek ez a fajta „pályamódosítás” a legjobban sikerült, az Mihail Barisnyikov, aki a '80-as években éppen a pályája meghosszabbítása érdekében nyitott a kortárs tánc felé. Ma 65 évesen is rendkívül aktív, nemrég Robert Wilson Letter to a Men című szólóelőadásában Nizsinszkijt formálta meg nagy sikerrel, de feltűnt egy reklámban is, ahol a street dance-ben is kipróbálta magát.
Szintén sok szó esik mostanában a Royal Ballet 52 éves sztárjáról, Alessandra Ferriről. 2007-ben éppen a balettel járó fizikai fájdalmak és két lánya miatt vonult vissza a pályáról, azonban annyira hiányzott neki a tánc, hogy 2013-ban visszatért a színpadra. Legutóbb olyan kortárs táncelőadásokban dolgozott, mint a Chéri című Martha Clarke-koreográfia, majd Wayne Mcgregor is felkérte egy szólószerepre Woolf Works című munkájában. Alessandra ez utóbbi kapcsán egy, a guardian.com-nak adott interjújában elmondta: „Amikor fiatal voltam, a Royal Ballet-nél volt körülöttem néhány idősebb táncos, mint például Anthony Dowell és Antoinette Sibley. Rengeteget tanultam tőlük, hiszen mérhetetlenül erős színpadi jelenlétük volt” – fogalmazott.
Ugyancsak a Royal Ballet berkein belül tevékenykedik aktív táncosként Leanne Benjamin, aki most 50 éves és kiváló technikájáról híres. Ő is dolgozott együtt Wayne Mcgregorral, aki szerint Leanne és Alessandra példája nem szükségszerűen kivételes: „Azt gondolom, hogy az orvosi eljárások és a megfelelő karbantartás mellett a táncosok teste még ötvenéves kor után is alkalmas lehet a táncra. A felelősség a koreográfusoké, akiknek megfelelő szerepekkel lehetőséget kell tudni adni az idősebb táncosoknak is” – mondta Wayne.
De a példákat sorolhatnánk: 72 évesen is aktív táncos a szenegáli születésű Germanie Acogny, a Pina Bausch társulat egykori tagja, Mariko Aoyama pedig 65 évesen is folytatja a színpadi munkát, de ott van Ana Lahuna, a 61 éves spanyol táncos-koreográfus is. Szerintük a fiatal testeket fetisizáló nyugati szemléletből ered, hogy alig-alig látni idős táncosokat a színpadon.
Hogy ez mennyire így van, arra nagyon jó ellenpélda a 2010-ben, 103 évesen elhunyt Kazuo Ohno, a világ egyik leghíresebb japán butoh tánc guruja, aki még kilencvenes éveiben is igen aktív előadó volt. Frenák Pál, akinek legújabb előadását a vele való találkozás inspirálta, így beszélt korábbi interjúnkban Kazuo Ohno-ról: „Kazuo akkor kilencven-valahány éves volt. Állni már alig tudott, de a nagyon lassú butoh mozgásformával még mindig gyönyörűen dolgozott a teste, és hihetetlen, titokzatos energia áradt belőle.
A fizikai leépüléssel a tudás áthelyeződik máshová, és a test képes lesz az Univerzum energiáit használva mozdulni. Kazuo transzparens volt”
- Frenák Pál megfogalmazása jól érzékelteti a szépség versus jelenlét kettősségét. Míg az első minőséget alapvetően a tánccal, addig utóbbit a prózai színházi formákkal kapcsoljuk össze. Ez a szemlélet azonban az utóbbi időben az európai és nyugati táncművészetben is alapvető változáson ment keresztül.
Salamon Eszter: Valda & Gus (Fotó/Forrás: Ursula Kaufmann)
Az idős táncos mint élő tánctörténelem perspektívájából közelít például a táncosokhoz Salamon Eszter Berlinben élő magyar koreográfus, akit legutóbbi, Valda & Gus címet viselő előadásában a személyes tánctörténelem és az idős testek kirekesztésének kérdésköre érdekelte. Ebben az előadásban a 76 éves Valda Setterfielddel és a 81 éves Gus Solomous Juniourral dolgozott, akik korábban olyan alkotókkal kezei alatt táncoltak, mint Merce Cunningham vagy Martha Graham. „Egy személyes tánctörténelmet akartam megmutatni, hiszen mindig csak az ikonokra emlékezünk. Azokról nem szól a történelem, akik táncoltak, izzadtak, fáztak, melegük volt, kibicsaklott a bokájuk, gondolkodtak és olvastak, alkotótársak voltak.
Ugyanakkor arra a kirekesztésre is rákérdezek velük, ami nemcsak a balettben, de a kortárs tánc berkeiben is jelen van, hogy a táncosok lehetőleg ne legyenek színes bőrűek vagy idősek”
Nemcsak a tánc-, de maga a történelem jelenik meg a közelmúlt egyik legsikeresebb kortárs táncelőadásában, a Tünet Együttes Sóvirág című darabjában, amiben a 30 éves Cuhorka Emese a 90 éves holokauszttúlélővel, Fahidi Évával táncol. Az előadás alapanyaga Fahidi Éva A dolgok lelke című önéletírása, a darab médiuma pedig a teljesen önazonos, idős test. Miközben az előadás legalább annyira prózai mint amennyire tánc, a színpadi cselekvés magja az, hogy egy táncelőadásra melegítenek be, majd az előadás végén elő is adják a közös duettjüket.
A fenti példák jól mutatják, hogy lehet mondanivalója az emberi testnek a színpadon 40 éves kor fölött is, tehát megfelelő koncepcióba ágyazva releváns lehet az idősebb táncosok szerepeltetése. Csak legyen koreográfus, aki képes felvállalni ennek mérhetetlen szuggesztivitását.
hírlevél
