"Azokra gondolok, akik 1946-ban ott ültek abban a teremben, a közönségre; azokra, akikben nyomot hagyott, akiket igazán megérintett az az előadás. (...) 1946. Majd' 58 évvel ezelőtt. Milyen emlékeket őrzök bármelyik általam látott előadásról? És egy olyanról, amely mély nyomokat hagyott bennem? Mi az ún. "élő" művészet? Mit akarok ezzel az egésszel? És miért?" (2002. október - részlet Olga de Soto naplójából)

Vajon milyen maradandó nyomot hagy a nézők fejében egy olyan előadás, amelyet jó néhány évtizeddel korábban lát(hat)tak? Olga de Soto koreográfus olyan "szemtanúkat" keresett, akik nézőként ott voltak 1946. június 26-án a párizsi Théâtre des Champs-Elysées legendás, Jean Cocteau mimodrámájára készült táncelőadásán. A beszélgetések során nem csupán emlékek és érzések elevenednek meg, hanem az annak idején a nézőtér sötétjéből figyelő tekintetek mintegy újra elénk vetítik magát a koreográfiát is. Olga de Soto ezekből a dokumentumokból dolgozott, hogy a maga módján alakítsa szubjektív tánctörténetté a felidézett múltat.

Képzeljük csak el egy pillanatra azt, hogy az utcán találunk egy fotóalbumot. Kinyitjuk. Benne lépek ismeretlen emberekről, családi vakációról, szülinapokról, az idegen arcok úgy mosolyognak ránk, mintha a mi rokonaink lennének, mintha nekünk szánták volna emlékül a fotókat... Nem furcsa, zavarba ejtő érzés, ha valakinek, akit a véletlen sodort elénk, belelátunk a magánéletébe?

A folyamatosan szűkülő-táguló színpadtérben pedig emberek bukkannak fel, élőben és vetített képen, beszélnek és énekelnek, történeteket mondanak, a saját(?) történetüket. A történeteket nem köti össze semmi. A történetek hősei valószínűleg nem is találkoz(hat)tak. Egyikük a jelent meséli, a másik mintha a bizalmasának vallana a múltjáról... és most már mi is azt érezzük, hogy felcsaptunk egy fotóalbumot: a helyzetek ismerősek, a képen szereplő személyek nem. És mégis, milyen közük lehet egymáshoz? Milyen az, ha olyasvalakivel találkozunk, akinek az élete, a története nem fontos, nem különös, nem érdekes a számunkra? Hogy van az, hogy valami nem fontos, nem különös, nem érdekes és mégis az?

Kicsoda Eszter Salamon? A külföldön hatalmas ismertségnek, elismertségnek örvendő táncos/koreográfus? Ebből a darabjából talán ez is kiderül.

A brüsszeli Dame de Pic (Pikk dáma) nevű társulat vezetője, Karine Ponties mindig is a tánc és a képzőművészet, a különféle művészeti ágak összehangolásával kísérletezett. A Humus vertebra című előadásnak négy főszereplője van: a látomásszerű, hibrid figurákat alakító három férfi táncos és az olasz grafikus művész, Stefano Ricci. Költészet, álom, rajz(film) és tánc - párhuzamos formanyelvek, különböző stílusok és regiszterek találkozása a színpadon.

Karine Ponties számára az állati és emberi közötti lények prototípusa a madárijesztő magányos, ugyanakkor abszurd és komikus figurája. A porondszerű színpad, a néhány egyszerű, de számtalan minőségben használható faláda, a pergő rajzfilmkockák és a remek zene még a kényszeres jelentéskeresők figyelmét is eltereli. Mese az egész.

Presi-danses - 2011. január 26-31.

histoire(s) - Olga de Soto

És akkor - Salamon Eszter

Humus vertebra - Dame de Pic/Compagnie Karine Ponties