- Még frissek az angliai élményeid. Mesélj egy kicsit ezekről!
- Múlt év októberében mentem ki Angliába táncolni, és azóta is rendszeresen kijárok. Itthon a koreográfusi feladataim miatt lassan kezdtem többet szervezni, mint táncolni, és nagyon élvezem, hogy kint újra táncolhatok. Bekerültem a birminghami DanceXchange The 5 Man Show című darabjába, februárban pedig volt egy bemutatónk a British Dance Edition keretein belül: ez egy nagyszabású showcase-válogatás, melyet a világ minden tájáról érkező művészeti menedzsereknek, fesztiválszervezőknek tartanak. A fesztiválon én is megnéztem közel húsz előadást, és ez nagyon feltöltött! Ami pedig kifejezetten érdekes volt,az az, hogy beszélgettem a fesztiválon egy újságíróval, aki azt mesélte, hogy a negatív kritika Angliában nem jellemző: aki jó, arról írnak, aki meg nem, arról nem, egyszerűen ez a taktikájuk. Ez szerintem működő szelekciós elv lehet, szemben a hazai kritikusok kíméletlenségével, aminek különben semmi értelme nincs, mert attól tartok, hogy az alkotók a negatív kritikákat nem veszik figyelembe, a nézőket viszont elbátortalaníthatja.
- Te azért általában jól jársz, megnéztem a rólad szóló kritikákat: többségükben pozitívak, azt szokták rólad írni, hogy megbízható színvonalú, elegáns, profi, amit csinálsz. Nekem is feltűnt, milyen fegyelmezett a munkamorálod.
- Kifejezetten precíz, szőrszálhasogató típus vagyok, és ha próbálok valamit, akkor azt teljes gőzzel próbálom. Rólam tudni kell, hogy amikor elkezdek egy darabot próbálni, akkor azt tánctechnikailag maximálisan kigyakoroltatom: nem létezik, hogy ne legyen tökéletesen bepróbálva, vagy ne érje el azt a minőséget, amit én megfelelőnek tartok. A táncművészetben nekem rendkívül fontos a forma, a főiskolán például csináltam egy Gospel című darabot: az egész darab nem más, mint huszonöt percnyi dinamika, elsöprő lendület. Bele kell, hogy férjen a táncba az, hogy "csak" táncol valaki.
- A Dido viszont egy teátrális, vadromantikus őrület volt.
Igyekszem minden koreográfia esetében új utakat keresni. A Gospelben nem érdekelt a történetmesélés, de a Dióoban fontosnak tartottam a narratívát. A Dido nagyon érdekes volt olyan szempontból, hogy Almási-Tóth Andrással egy váltakozó idősíkban futó történetet írtunk: a főhősnőnek, aki a mai valóságban él, a Dido-történetszál voltaképpen a víziója.
- Milyen érzés koreográfusként a saját darabodban táncolni, nem okoz problémát? Nálad ez a helyzet gyakran előfordul, a táncfórumos alkotói esteden is lesz egy ilyen duetted Liebiech Rolanddal.
- Nem okoz gondot, hogy egyszerre koreografáljak és táncoljak, a szabadság érzését adja nekem. Én eleve így kezdtem koreografálni, az első pár darabomban mind szerepeltem. Az ellenkezője volt szokatlan, furcsa volt ott ülni kint, és nézni a táncosokat, inkább mentem volna és csináltam volna én is! Ez a darab Rolanddal - a Kizökkenve - különben egy pár éve készült, nagyon kedves munkám felújítása, mint ahogy a Mozart zenéjére készült Les petits riens - A kis semmiségek is, amit eredetileg a Szegedi Kortárs Balettnek koreografáltam, és most új táncosokkal mutatom be. De lesz egy premier is az alkotói estemen, amit most próbálok a táncművészeti főiskolásokkal, a címe Fiatalság, bolondság: a kamaszkor nehézségeit és szépségeit boncolgatjuk benne. Ez a téma, minél jobban belemegyünk, annál kimeríthetetlenebb.
- Úgy hírlik, megalakulófélben van a társulatod, az Inversdance.
- Igen, úgy döntöttem, társulatot építek. Öt-hat éve készítem már úgy a bemutatóimat, hogy a produkciós pénzből kell a táncosokat is kifizetnem, és most jutottam el arra a pontra, hogy két verzió van, vagy szedem a sátorfámat és külföldre megyek, vagy alapítok egy társulatot, és amit eddig csináltam, azt egy biztosabb rendszerben folytatom tovább. Most szervezem a csapatot, nem egyszerű, mert nagyon képzett emberekre van szükségem: nemzetközi mércével is mérhető társulatot szeretnék létrehozni.
hírlevél
