Vajon sikerül-e? Ez a kérdés foglalkoztat, miközben Kovács Gerzson Péter új darabjának a premierjére indulok. Sikerül-e hasonlóan tiszta, átgondolt, pontos koreográfiát bemutatni, mint amilyen a Bankett volt, amelynek képei a 2006-os bemutató óta sem halványultak el bennem. A MOM termébe belépve már láthatóvá válik az erőteljes geometriára épülő koncepció, a négyszögletes térrendezés és az oldalak mentén elhelyezkedő nézőtér, amely zsigeri reflexióként a négy égtájat idézi fel, a “színpad”, mint az univerzum kicsinyített mását, a shakespeare-i parafrázis értelmében a színházban az egész világ gondolatát.

TranzDanz: Menetfény (Fotó/Forrás: Dusa Gábor)

KGP munkái jellegzetes és felismerhető koreográfiára épülnek. A néptánctól a kortárs mozgásformákig felépített ív a darabok zenei világában is tükröződik, hiszen egyaránt fellelhető a barokk hangulat, a népzene dallamkincse, illetve a kortárs komoly, illetve könnyűzenei hangzások egyvelege. Nem egyszerű azonban időről-időre újat alkotni, túllépni önmagunkon, mert fenn áll az a veszély, hogy a koreográfia szcenikája redundánssá válik, és hátráltatja a megújító erőt, valamint a darabok minőségét.

TranzDanz: Menetfény (Fotó/Forrás: Dusa Gábor)

A Menetfény igen erőteljesen a térszimbolikára és a fény szerepére épülő darab. Ezen jellegzetességek már a koreográfia kezdetén határozottan megjelennek, elég ha megfigyeljük a táncosok (Bora Gábor, Gál-Horváth Bernadett, Gera Anita, Tókos Attila, Vida Gábor) öltözékét. Nem csupán a multikulturalista szemléletmód jellegzetességeit vehetjük azonban észre  -amelyben a népies ing, a férfiakon és nőkön egyaránt megjelenő kötényszerű kiegészítő, valamint a színes futócipők szándékosan disszonáns jellege kerül előtérbe- hanem egyszersmind a nemtelenség, az androgün karakterisztika és létmód megkrealását is, hiszen nők és férfiak közel ugyanolyan ruhában mozognak a színpadon, és a sminkekben sincs lényegi különbség. Hol vannak a nemek közötti határok? Van-e még a jelenkorban lényegi különbség a két nem között? Kortárs kultúránk időről-időre visszatérő kérdései ezek. Érdekes gondolat a nemtelenségről beszélni egy táncelőadásban, ez azonban kissé megmarad ötletszinten, hiszen a koreográfia kevéssé kívánja körüljárni eme jellegzetességet.

Izgalmas impulzusokkal indít tehát a Menetfény, innentől kezdve viszont magasra kerül a koreográfia tétje: be tudja-e teljesíteni ezen befogadói elvárásokat az előadás, vagy sem. Mind a zene, mint a mozgások egyfajta lüktetést teremtenek meg a struktúrában, ahol a lendületes, már-már túlhajszolt elemeket a lassú, megnyugtató részek követik. Hiszen az ember élete, az univerzum élete az állandó körforgás ritmikájában bontakozik ki. A körforgás viszont rendkívül individuális módon érinti az ember, az egyén életét. És ez az a pont, ahol a Menetfény kissé megreked.

TranzDanz: Menetfény (Fotó/Forrás: Dusa Gábor)

A néhol futómozgásba átúszó körtánc egy ideig izgalmas, egy ideig strukturális, de van egy pont, amikor túlhajszoltsága miatt elveszik az ereje. És onnantól már csupán klisé. Elvész a narratív szál, és a néző mérhetetlenül egyedül marad, egyre távolabb kerülve a darab kérdéseitől. Ami egyszer-kétszer izgalmas, lebilincselő, az a huszadik alkalommal unalmassá válik. A mozaikos szerkesztésmód részletei jelen vannak az előadásban, de bármennyire is próbálunk egy komplex képet megalkotni, mindig arra jutunk, hogy túl sok a hasonló elem, a homogén felület pedig egyszerűen képtelen visszaadni az élet összetettségét, színeit, diszharmonikus és ideális pillanatait.

TranzDanz: Menetfény (Fotó/Forrás: Dusa Gábor)

Pedig minden adott lenne egy erős és impulzív koreográfiához: rendkívül izgalmas ötletek az öltözékekben, finom és érzékeny játék a térstruktúrában, amely a fények által folyamatosan változik, kiváló táncosok, jól megfogalmazott kérdések. De van egy határ, amit a darab sajnálatos módon képtelen átlépni, a sokat mondás helyébe a sokszor ugyanazt mondás lép. Üdítő színfoltként jelenik meg a Bankett diszkójelenetének felidézése, amelyben felfénylik a teljesség lehetősége, mint ahogy Gál-Horváth Bernadett érzékeny és finom szólója is az erények közé sorolandó. Ahogyan a Menetfény bemutatója fogalmaz: “tekintsünk e mintákra végtelen közelről és távolból, lépjünk ki a történeti időből, hogy megláthassuk az egzisztenciális pillanatot, és vissza, hogy érzékeljük az örök áradást, az „épp most” cseppfolyósságát, a hömpölygő, gomolygó, sodró létet.”

De akár a távoli univerzális kérdések mentén artikulálodik a mű, akár a közeli egzisztenciális pillanatok árnyalt felvillantását kísérli meg, a befogadó újra és újra szembesül azzal, hogy sem mikroszkópot, sem pedig távcsövet nem ad a Menetfény ahhoz, hogy ezeket valóban tisztán láthassuk. A szabad szemmel történő vizsgálódás pedig némely körülmények között elégtelennek bizonyul.