Amjad |
A híres – hírhedt kanadai társulattal a magyar közönség eddig legfeljebb az EDIT Nemzetközi Táncfilm Fesztiválon vetített Amelia című filmjén keresztül találkozhatott. Ez a táncfilm tulajdonképpen megfelelő felkészítést jelenthet legújabb produkciójukhoz, a MÜPA Fesztivál Színházában is bemutatott Amjadhoz. Mindkét darabban a klasszikus technikai megalapozottság, a táncosnők magabiztos spicc-tudása elengedhetetlen alap a koreográfia megvalósításához. Az Amjad ráadásul a klasszikus táncszínpadok olyan ortodox háziszerzőjének nagyon ismert dallamaira épült, mint a nagy érzelmes Pjotr Iljics Csajkovszkij. Azért persze nem egy az egyben szólaltak meg a Hattyúk tava vagy a Csipkerózsika jól ismert "slágerei", hanem a kanadai kortárs zeneszerző Gavin Bryars értelmezte át kamarazenekarra, amely élőben kísérte az előadást, melyhez hozzájárultak Blake Hargreaves elektronikus hangszereken megszólaló kísérletei.
Amit látni lehetett, az több mint másfél órányi töménységben absztrakt tánc a klasszika és a modernség ötvözetében. Ez az ellentmondás ebben az esetben nem hidalható át a klasszikus modernség frappáns kifejezésével, hiszen nem balanchini értelemben vett letisztultságról, hanem a klasszikus balett hagyományainak egy jobb híján posztmodernnek nevezhető újraértelmezéséről van szó. Azaz amíg egyfelől nem hagyott a koreográfia kétséget afelől, hogy táncosai bármely nagy klasszikus balettet le tudnák táncolni, addig tulajdonképpen minden szimmetriát, szabályos szerkesztést felrúgott. Nemcsak a térformák voltak rendkívül bonyolultak és bizarrak, hanem gyakorlatilag minden karvezetés, minden dinamikai struktúra ellenébe ment a jól kiszámítható klasszikus formáknak. Mindez az elképesztő precizitással kivitelezett szabályosság pas de deux-kben, illetve négyes, ötös, hatos, stb. formációkban valósult meg. Ezek egymáshoz képesti váltakozásában nekem nem sikerült felfedeznem valamilyen rendszert, számomra ez tette egy kissé monotonná az egyébként lenyűgözően virtuóz egységeket.
E nem felfedezett rendszer vagy másként fogalmazva: a narrativitás hiánya azonban egyáltalán nem gyengéje az előadásnak. Talán inkább arról van szó, hogy Magyarországon nem vagyunk igazán hozzászokva az ilyen fokú absztrakcióhoz, mert még a klasszikus balettektől is a nagy meséket várjuk el. Itt azonban színtisztán személytelen technikáról, csúnyán fogalmazva csúcstechnológiáról volt szó. Bár kétségtelen, hogy a látvány (melynek felelőse Kanada egyik vezető szobrásza, Armand Vaillancourt) óhatatlanul megnyit bizonyos elbeszélői pályákat. A három nagyméretű, kör alakú kivetítőn megjelenő képek adhatnak bizonyos értelmezési keretet. A beazonosíthatatlan belső szervek képei, az akár mesei tartalmakat is felidéző, ágakkal - bogakkal lekötözött gyönyörű lány, illetve fiú képsorai, végül a nagy fehér golyóbisok, különböző asszociációkat kelthetnek. Az emberi organizmus működése, a fehér golyók különböző számban és elrendezésben való körtáncai, a zárlatban valamilyen ősrobbanás-szerű kitörések egyaránt megmozgathatták a befogadói fantáziát, ám mindez a legkevésbé sem lett konkretizálva. De erre valószínűleg nincs is szükség. El tudom fogadni azt az állítást, hogy Édouard Lock koreográfiája nem kifejezetten befogadó-barát produkció. Ám ha valakinek sikerül(t) ráhangolódnia kivételes technikai professzionalizmusára, azt gondolom, páratlan élményben lehet(ett) része.
(2007. november 1., 2., 3., 19:00 - Művészetek Palotája, Fesztivál Színház - Édouard Lock/La la la Human Steps: Amjad)
hírlevél
