A Mindenütt nő rendezvénysorozat részeként lesz látható újra a tavaly bemutatott előadás. Alakítottál-e rajta a nőnap alkalmából?

Nem tulajdonítanék nagy jelentőséget az apropónak, részemről nem lesz változtatás. A Mindenütt nő programban tavaly is szerepeltünk, akkor is megkeresett minket a Bethlen téri színház, hogy adjuk elő az Érintések című darabot, innen is jöhetett az ötlet, hogy ismét fellépjünk. Úgy érzem, elég annyi női vonatkozás, hogy jómagam női alkotó vagyok. Nem kimondottan tartozom azok közé a művészek közé, akiknek a nőiesség, a női problémakör különös jelentőséggel bír, számomra mindenki „egynemű"; magamra sem elsősorban nőként tekintek, hanem emberként, az előadást is egy semleges pozícióból rendeztem.  

Pedig a hisztit főleg női megnyilvánulásként könyvelik el. Ez előlegez egy másfajta, provokatívabb viszonyulást a témához.

Ugyanúgy hisztiznek a férfiak, mint a nők, sőt, ez a magatartásforma erősebben is felszínre törhet az esetükben. A mi előadásunkban Dávidban, a férfi szereplőben is erőteljesen kiütközik. Ő itt nemcsak dobos és háttérzenész, hanem nagyon fontos szereplője a darabnak, csak míg nekem a tánc, neki a dob a kifejezőeszköze. Az előadás témáját, a hisztit tulajdonképpen átfordítottam magamban arra a felismerésre, hogy a mozgás és Dávidból jövő zene mennyire együtt hat, mekkora szimbiózisban van.

Egy férfi dobol, a nő táncol: ez mintha tükrözne egyfajta hatalmi leosztást. Milyen viszonyban vagytok a színpadon?

Volt olyan nézőnk, aki pont az ellenkezőjét állította: hogy én diktáltam a dobnak. Tehát nagyon vegyes hangulatokat, helyzeteket tükrözünk. A próbafolyamat elején még nem tudtuk, miről fog szólni a darab. Dávid dob által élesztett „beszéde", ennek ereje, erős ritmusa, hangja volt az, amire a testem reagált úgy, ami alapját képezte a témának. Ha bennem nagyon erős nyomás van, alapból hisztizni kezdek, de csak belül. Az előadásban - ahogy minden koreográfiámban - a belső reakció vetül ki. Egy egyszerű férfi-nő kapcsolatot látunk, de pont ebben az egyszerűségben rejlik a finomra hangolt humor, illetve annak lenyomata, hogy két ember hogyan kommunikál, hogyan ismerik meg egymást. Absztrakt stílussal indítunk, amiben a tiszta forma és a tánc izgalma dominál, a közepétől vált át színházivá. Kettőnk játékában leginkább azok az eszközök az érdekesek számomra, amikkel akadályozom az ő hisztijét, a dobolást, az energiáit.

Hogyan lehet hitelesen hisztizni?

Érdekes, hogy teljesen automatikusan, ösztönösen jöttek elő belőlem azok a tünetek, testhelyzetek és hangok, amik a hisztériára mint betegségre vonatkoznak. Mikor elkészült a darab, akkor fedeztem fel, hogy tulajdonképpen a „nagykönyvben" megírt magatartásformákat produkálom: erős hangkitöréseket, görcsös mozdulatokat, összekuporodást, elbújást. Egy neurológus is jelen volt a próbákon, ő is egyetértett ezzel. Számomra ez az egyezés volt a legviccesebb.

Ha nem betegségként gondolunk rá, akkor a hisztéria legtöbbször pejoratívan értendő, felesleges hűhót jelez, amit nem szokás komolyan venni. Pszichológusok szerint ugyanakkor az ilyen kitörés inkább valós, komolyabb problémák tünete. Te hogyan definiálnád?

Én mindig azt gondolom, hogy egy felesleges kör, ami elveszi az energiát. Persze automatikus reakció, hogy az ember felkapja a vizet, bestresszeli magát. A mélyebb probléma, a szembenézés a hiszti után következik, ezért érdemes kikerülni. A címe is azért az, hogy Ne hisztizz!, mert szerintünk felesleges dühöngeni, helyette inkább a problémamegoldásra kellene koncentrálni higgadtan. Ez inkább kommunikációs kérdés, nyilván nehéz megtanulni. Az előadás is inkább azt a kérdést veti fel, hogy két ember miért hisztizik, mikor jól megvannak egymással, ahelyett, hogy megbeszélnék a dolgokat?

Március 2. és 8. között zajlik a dunaPart kortárs előadó-művészeti szemle, ennek része volt egy szakmai beszélgetés a nők előadó-művészetben betöltött helyzetéről. Az alulreprezentáció mellett szó esett arról is, hogy a kortárs tánc a klasszikus baletthoz képest egyre inkább maszkulinalizálódik, már ami a testet és a technikát illeti. Erről mit gondolsz?

Erre a kérdésre csak a saját példámmal tudok válaszolni. Én nagyon szeretem az erőt, az energiát, nagyon kemény vagyok magammal szemben minden értelemben, tehát ez a keménység a testemre is kivetül. A kortárs táncban lévő technikákhoz erős izomzat, erős fizikai háttér szükséges, míg a klasszikus balett másfajta fizikai erőnlétet kíván. Mivel a balett világából jövök, nagyon sokat kellett dolgoznom azon, hogy átalakuljon a testem, és meg tudjam oldani technikailag a belőlem érkező dolgokat. Sokat kellett erősíteni azokat az izmokat, amiket a klasszikus balett annyira nem használ. Persze az is nagyon nehéz, sőt, bizonyos tekintetben sokkal nehezebb. A kettőt kellett ötvöznöm, hogy megtaláljam a balanszot. Hogy hátrányból indulnak-e a nők az előadó-művészetben, azt nem tudom; nem szoktam az igazságtalanságra ráfűzni az okot. Vezető beosztásban biztos nehezebb nőnek lenni elsősorban a kommunikációs problémák miatt, de én sosem voltam ebben a pozícióban.

Női és férfi tulajdonságokról szólva szokás az eredendő biológiai különbségekkel érvelni. A testhez nyilván más a viszonyod táncosként. Mit gondolsz, mennyire határoz meg minket a biológia, a fizikai állapot?

Ma már minden összefolyik, főleg a színház világában, ahol én mozgok. Egy férfi táncos is tud kifinomult és érzéki lenni. De tény, hogy egy férfitestnek sokkal nagyobb az energiája, más a kisugárzása. Szerintem pont a férfi-nő különbség az izgalmas a színpadon. Más szférákban biztos más a tapasztalat: aki nem foglalkozik a testtel, és nem is tudja, mennyi energiát tud gyűjteni a mozgással, az biztos máshogy viszonyul a kérdéshez. Ezt a különbséget leginkább akkor tapasztaltam meg, amikor civileket tanítottam egy táncstúdióban. Sajnos kevés férfi vett részt rajta, de aki eljött, pont azért jött, hogy közelebb kerüljön a testéhez, önmagához, hogy ne legyenek benne korlátok. Azt érezték, hogy monoton az életük, a munka, hogy be van szabályozva az életük. Az órán önmaguk voltak, kiszabadultak a keretből. Fontos a harmónia, hogy az ember jól érezze magát a testében, és ami a legfontosabb: vállalja is. A testben azt szeretem, hogy nagyon sokat lehet rajta dolgozni, alakítható, mint egy szobor, mint egy gyurma. Most gimnazistákat tanítok, és látom, hogy ennek a generációnak nagyon fontos, hogy kik ők, hogyan léteznek. Érdekes rávezetni őket arra, hogy ne legyenek bennük gátak, hogy kibontsák a személyiségüket, és nagyon jó, ha már ilyen fiatalon átmennek ezen a folyamaton.