- Először tartózkodik Budapesten úgy, hogy egy egész estés balettet koreografál, ugyanakkor ez a sokadik találkozása, élménye A diótörővel. Milyen lesz a darab a magyar színpadon?

Wayne Eagling: Három évvel ezelőtt már készítettem egy pas de deux-t az Önök fővárosában, de persze ezen keresztül csak kevéssé ismerhettem meg a társulatot. Ez A diótörő tradicionális lesz, mert Tamás (Solymosi Tamás balettigazgató – a szerk.) azt szerette volna, hogy amennyire csak lehet, tartsuk meg a korábbi produkció értékeit. Nem változtattam tehát radikálisan, csak kicsit modernizáltam, felgyorsítottam, kiszerkesztettem belőle a lassú jeleneteket. A darabot megfiatalítottam, maibbá dolgoztam át, mert az évek alatt egy kissé elöregedett, megszürkült.

A diótörő (Fotó/Forrás: Emmer László)

- Miért van szükség új Diótörőre, ha a régit is szerették, és az új mégsem annyira más, mint amennyire lehetne?

Solymosi Tamás: Ha egy lakásban hatvan éve nem volt festés, az lehet jó, de biztosan nem elég jó. Ennyi idő után felújításra van szükség, áttolunk egy falat, máshova akasztunk egy képet... Magyarországon mintha túlzottan félnénk az újtól.

- Ön nem fél az újtól, amikor azt mondja a társkoreográfusának, hogy maradjunk azért a régi ösvényen?

ST: Nem! Tudom, hogy mi a hagyomány, tisztelem, de ismerem a mű gyerekbetegségeit is, azokat pedig szeretném kijavítani. Vegyük például a díszletet: a hatvan évvel ezelőtti megoldások már nem szolgálták a darabot, az utazóképben pedig rongyokat rángattak, mögötte partvisnyélen ugráltak a halak. Amikor a gyerekek A gyűrűk urán nőnek fel, ez a látvány már nem lehet számukra elég meggyőző. De lesznek más átalakítások is: az utcajelenetben például korcsolyáznak majd, így idézzük a téli hangulatot. Idomulnunk kell a korhoz, változnia kell a balettnek is. Amikor egy szép produkciót, amely megélt hatvan évet és megtette a dolgát leporolunk, majd „új köntösbe” öltöztetünk: a felfrissülését, egyben továbbélését biztosítjuk.

Diótörő a Magyar Állami Operaházban

- Fel sem merült, hogy egy ideig most egyáltalán ne legyen repertoáron?

ST: Nem. Az olyan, mintha azt mondaná, hogy a karácsonyt ünnepeljük karácsonyfa nélkül.

- Eagling úr, Ön elöregedésről beszélt: ez a darab „érdeme” vagy a társulaté? Budapesten játszották unalomig?

WE: Az elszürkülés a darabról szól, nem a társulatról, hiszen ez utóbbi eléggé megváltozott az elmúlt években. Úgy vélem, elég komoly erőfeszítés történik annak érdekében, hogy a Magyar Nemzeti Balettet nemzetközi szintű együttessé emeljék.

- Most ötödször koreografálja ezt a darabot. Talál még benne izgalmat? Vagy ez már egy sorozatgyártás sokadik eleme?

WE: Amikor új produkción dolgozom, igyekszem új nézőpontot találni. A diótörő ráadásul sokkal bonyolultabb klasszikus balett, mint például a Csipkerózsika. Sokkal több rétegű, egészen sokféleképpen kibontható alkotás, s a koreográfuson áll, hogy a szálakat hogyan varrja össze. Valójában még mindig keresem „a tökéletes Diótörőt”. Ez most inkább a londoni előadással rokonítható, és „természetesebb” lesz, mint amit Toer van Schaykkel együtt csináltunk Amszterdamban.

- Solymosi Tamás nagyon határozottan tudja, mit szeretne ettől az előadástól. Miért nem egyedül dolgozott rajta?

ST: Egyrészt fontosnak tartom, hogy a legjelentősebb mestereket, a legmegfelelőbb alkotókat hívjuk meg Budapestre, akik ezáltal megtapasztalhatják az együttesben rejlő potenciált. Ugyanakkor minden fázisnál jelen vagyok, mert nem szeretném, ha olyan irányba indulna el egy folyamat, egy elképzelés, amit nem tudok támogatni. Az a munkám, hogy gondját viseljem a társulatnak, a balett előadásoknak, ennek a darabnak – én pedig így tudom a leghatékonyabban végezni a feladatom.

- Dolgoztak már együtt Hollandiában.

ST: Angliában is, több produkcióban. Saját tapasztalataimra alapozva kértem fel Wayne Eaglinget. Ismeretlen koreográfust nem hozok ide.

- A híre alapján is hozhatta volna.

ST: Nem kockáztatok. Olyan repertoárt kell kialakítanom, amely stabil alapja a társulat művészeti arculatának, ez nem az az idő, amikor ismeretlen alkotókra merném bízni a produkciókat. Amikor átvettem az együttest, egyáltalán nem volt klasszikusunk, rengeteg munkát jelent ezt újraépíteni, még akkor is, ha már most látom, hogy egyre könnyebben próbáljuk be ezeket a nehéz darabokat.

eagling solymosi 0266031

- Eagling úr, miről szól majd ez A diótörő?

WE: Egy kislányról, aki rádöbben, hogy lassacskán fel fog nőni. Megismeri a férfiak iránti vonzalmat, de nem tudja még, ez mit jelent, álmában pedig, fiatal nőként megtapasztalhat egy ilyen helyzetet. Az én történetem a felnövésről szól, nem pedig egerekről és játékkatonákról, nem a misztikumról, nem a karácsonyról. Még akkor sem, ha igazán tél lesz a színpadon, karácsonyfa, alatta ajándékok, és korcsolyáznak majd az utcajelenetben.

- Sokat dolgozik együtt most a fiatalokkal, a főiskolásokkal.

WE: Igen, és minél fiatalabb egy táncos, annál tehetségesebb. Ahogy idősödnek, egyre inkább úgy viselkednek és néznek ki, mint a balett-táncosok, és tudja, ez igen zavaró (nevet). Félretéve a tréfát, a táncosok tényleg könnyen elveszítik a természetességüket. Egy gyereket megtanítani valami újra, valami szokatlanra viszont elég nehéz. Tulajdonképpen meg vagyok lepve, hogy milyen sokáig tart, hogy egész egyszerű, alapvető dolgokat megértessek velük.

- De hiszen ők táncosok! Legalábbis ezen az úton járnak.

WE: Persze, de a balett-technikákat elsajátítani és megtanulni mozogni, az két teljesen külön dolog. Nem az a feladat, nem attól táncos valaki, ha órákon vagy napokon át egyes pozícióban tud állni. A művészet nem itt kezdődik. Nekem most az a feladatom, hogy a testhelyzetek betanításától, a koreográfia elsajátításától eljuttassam őket a mozdulatig, a kifejezésig, a játékig.

- Hány szereposztásban játsszák az előadást?

ST: Egészen pontosan nyolcban. Adom a lehetőséget! És vállalom: igen, ennyire éhesen keresem azt, hogy ez A diótörő hogyan lehet még jobb, sőt: a lehető legjobb!

Az előadásról bővebben korábbi cikkünkben, ide kattintva olvashat.