- Az utóbbi időben gyakran választ montázs helyett komplex zeneművet. Mi ennek az oka?

- Számomra fontos, hogy olyan zenemű szolgáljon az általam rendezett produkciók alapjául, amely engem elgondolkodtat, amelyet mindenképpen színpadra szánok. Ilyen volt a Szegedi Szimfonikusok közreműködésével létrehozott Requiem-produkciónk, illetve a Szabadtéri Játékok színpadán bemutatott, Dvorák 9. szimfóniájára született „Új Világ” című előadásunk – hogy csak néhányat említsek a közelmúltból. De ilyen a mostani bemutatónkon Bartók Táncszvitje, mely eredetileg is táncprodukciónak készült, mégis inkább koncerttermek repertoárdarabja, kevesen vállalkoztak eddig élőzenével való megjelenítésére. Nincs írott librettója, ezért csakis a zenére építhettem, amikor a koreográfiát elkészítettem.

- Novemberben bemutatott Bartók-estjéhez élőzenét használ. Beszéljünk ennek előnyeiről, hátrányairól.

- Amikor kigondolom, hogy mit szeretnék megvalósítani élőzenével, egyben remélem is, hogy az csakis annak segítségével lehetséges. Meggyőződésem, hogy a klasszikus zene megszólaltatása ideálisabb és hatásosabb élő formában, mint lemezről bejátszva. A gépi zene soha nem tudja azt a hatást biztosítani, amit az élőzene. Nem tapasztaltam még ennek az előadásmódnak a hátrányait. Az se tartom kedvezőtlennek, ha a tánc szempontjából nagyon fontos elemek, a tempók, változnak estéről estére, hiszen az élőzenének éppen az a lényege, hogy hullámzó, sohasem egyforma, mindig ingadozó. Megszólaltatói ugyanis hús-vér emberek, akiknek aktuális hangulata, teljesítménye befolyásolja a zenei előadásmódot. Ha a táncos ismeri-érzi a zenét, nem okozhat problémát az se, ha néhol változás adódik a ritmikában, dinamikában. Óriási élmény számomra egy-egy élőzenés produkció, ezért szorgalmazom, hogy minél gyakrabban éljünk ennek lehetőségével.

- Rendezőként Kecskeméten prózát vitt színre. Most Bartók A kékszakállú herceg vára című egyfelvonásos operáját rendezi. Mi jöhet még?

- Hamarosan egy daljáték: Kodály Háry Jánosa márciusban. Újabb kísérlet, újabb kihívás. Bizonyára nyughatatlanságom számlájára írandó, hogy vonz minden, ami újszerű, és ami lehetővé teheti, hogy mindig mással foglalkozzam, soha ne ismételjem magam. Ha „csak” a tánc területén maradok, fennáll a veszély, hogy beszorulok a saját korlátaim közé, ismételni kezdem önmagam, megvalósítási formáimat és ettől unalmassá válhatok. Szeretem magam más műfajban kipróbálni, mert azzal olyan új perspektívát nyerek, mely hatással van aztán a további táncprodukcióimra.

- Bartók operája férfi és nő bonyolult viszonyrendszerét taglalja. Sokan és sokféleképpen megrendezték már. Az öné miben más, milyen többletet nyújt?

- Talán nem is az a fontos, hogy más legyen vagy többletet nyújtson egy rendezés. Sokkal érdekesebbnek tartom, ha arra koncentrálunk, hogy mi a rendező személyes véleménye erről az ügyről, mit gondol róla. Milyen szemszögből szemléli a témát és ezt milyen módon valósítja meg. Ahogy eddig, ezután is milliók rendezik majd meg ezt a művet, de ez lényegtelen, mert itt egy olyan szimbólumrendszerről van szó, mely mindenkinek mást jelenthet, és ezáltal más-más megvalósítási
formát eredményezhet. Mindenki másképp látja-láttatja a várat, az ajtók mögötti titkokat – ez mind megfejtésre vár és magában rejti a változatosságot. Én igyekeztem a librettó konkrét, kimondott fogalmait – amelyek nyilvánvalóak, mégis ritkán valósulnak meg a színpadon – egyszerre, egy időben színre vinni úgy, hogy néha kontrasztos gondolatokat kapcsoljak össze. Arra törekedtem, hogy kettőséget sugallva, egyszerre ábrázoltassam a várral kapcsolatos külsődleges megfogalmazást és a két ember nagyon szoros, csak egymásba forduló lelki kapcsolatát. Ez egy furcsa kettőség. Egyrészt szimbolikus a mű egésze, és én meg akartam fejtetni a nézővel ezt a szimbólumot, egyenes utat mutatva ennek pszichés megfejtése felé. Másrészt azonban szerettem volna megőrizni ennek a csodálatos szimbólumrendszernek a varázsát, ezért a várnak, a robusztus falaknak jelen kell lenniük a műben. Sohasem rendeztem még operát, Bartók három színpadi műve azonban szerves egységet alkot, tematikailag is szorosan összetartozik. A Fából faragott királyfi és a Csodálatos mandarin után nagyon vágytam már arra, hogy a Kékszakállút is színpadra állíthassam.

- Jövőre visszatér az Új Világ című kétrészes táncjáték a Szabadtéri színpadára. Milyen ajánlást fűzne a produkcióhoz?

- Azoknak, akik már látták, nem szükséges ajánlani, hiszen zajos sikere azt bizonyítja, hogy tetszett a közönségnek. Remélem, sokan lesznek, akik ismét megnézik 2006-ban is. Nagyon látványos, összetett és hatásos alkotás, kellemes, szívhez szóló történettel, amelynek zenei alapját az első részben Ágens és ütőegyüttes, a második részben a Szegedi Szimfonikusok szolgáltatják. Élőzene, pirotechnika, víz és nagyszámú táncegyüttes – mindez jelen van benne, a szegedi szabadtéri színpad méreteinek megfelelve. Örülök, hogy a produkciónak, a 2004-es két előadáson túl van további élete is, hiszen hosszú készülődés, próbafolyamat előzte meg a bemutatót, nehéz, megfeszített munkát és sok pénz igényelt a táncjáték színrevitele.