A halál ténye egyszerre elfedett és előtérben lévő jelensége a kortárs kultúrának. Amíg a hétköznapiság elrejti az élet végének integráns elemét, láthatatlanná teszi, hogy ne kelljen szembesülnünk önnön mulandóságunkkal, addig a filmipar egyre ontja magából az akció- és horrorfilmeket, amelyekben a voyeur biztonsági pozíciójából szembesülhetünk gyilkosságok és élőholtak tucatjaival. Fehér Ferenc új darabjának kérdésfelvetése jól látható módon reflektál a halál e kettős létmódjára és kultúrában elfoglalt szerepére.
Helló, Zombi! (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt)
Fehér kellően öntörvényű és a nietzschei értelemben dionüszoszi alkotó, akinek darabjaiban nem pusztán egy egészen sajátos, a kortárs tánc referenciáit felülíró táncnyelv jelenik meg, hanem egy olyan individuális gondolkodásmód is, amely nagyfokú személyessége által pillanatok alatt képes megszólítani a befogadót. Nincs ez másként a Helló, Zombiban sem, amely ugyan nem szólódarabja, hiszen Czap Gábor és Szitás Balázs is társalkotóként és táncosként szerepelnek, ezzel együtt nehéz nem észrevenni, hogy a színpadi jelenlét valamilyen formában mégis kiemeli Fehért a többiek közül.
Három egymáson, egymás mellett fekvő test nyitánya adja a felütését. Három, amely mégis egy, együtt mozogva, időnként szétválva majd újra egymáshoz visszatérve. Már a fekvésnek és a földön csúszásnak is erősen szimbolikus értelme van, amely a darab következő pontján válik igazán tisztává. A földön csúszó (rabruhás?) zombi-alakok ugyanis lassan, bizonytalanul, akár a járni tanuló kisgyermekek, felállnak. Ekkor válik igazán megérthetővé, hogy ami szemünk elé tárul, az egyfajta fejlődéstörténet. A darwini fajok eredetének új, imaginárius lépcsőfoka. Ez tettenérhető a két lábra állás, a felegyenesedés gesztusában, a mozgás eredendő töredezettségének fluidabbá válásában is. Kortárs Robinson Crusoeként a három zombi bejárja, belakja a teret, otthonosságot teremtve ezáltal önmaguk számára. De nem pusztán mozgásuk válik emberszerűvé, hanem egyszersmind olyan szocializációs gesztusok is megfogalmazódnak, amelyek még intenzívebbé teszik a néző számára ezen humanizáció értelmét, jelentőségét.
Helló, Zombi! (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt)
A kissé ugyan még esetleg, egymással lefolytatott páros táncok összeölelkezésében egyre inkább önmagunkra ismerhetünk. Ezen tükör-szerkezet pedig kötelező érvényű kérdések sokaságával szembesíti a befogadót.
Vajon mi is hasonlatosak vagyunk e zombi-lét életviteléhez? Tudunk pusztán nézőknek maradni ebben a kíméletlen térben, vagy be kell hogy lássuk, hogy szimbolikus értelemben e modern társadalom sokszor az élőhalottság attribútumait rendeli az abban élők mindennapjaihoz? És ha ez így van, milyen menekülési lehetőségeink vannak?
Fehér koreográfiájának legerősebb szála minden bizonnyal épp ezen kérdések tiszta, pontos feltevésében rejlik, amelyeket nem pusztán önmaga számára tesz tapinthatóvá, hanem ezzel párhuzamosan a befogadói magatartás integráns részévé is avatja. Teszi mindezt úgy, hogy nem válik didaktikussá, sem megmondó-emberré. Mintha a szókratészi bábáskodó módszer táncnyelvre való transzformációja tárulna szemünk elé, amely nem kész válaszokat sulykol a nézőbe, hanem engedi, hogy a kérdések mentén a válaszaink önmagunkban bontakozzanak ki.
Helló, Zombi! (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt)
A darab egyik legszebb etüdszerű jelenete a “zombik” lemezteledésének pillanata, amikor ruháikat eldobva tiszta testekként állnak és mozognak előttünk. Ez maga a felszabadultság pillanata, a valódi őszinteség, az álarctól való megfosztottság momentuma. Talán itt válik az élőhalott-lét leginkább emberivé mind a gesztusok, mind a mozgás, mind pedig a megjelenített szituációk értelmében. Ruhátlanul, vagy másképp fogalmazva szerepek nélkül tud igazán elemivé válni a pillanat. Képesek vagyunk álarcaink nélkül létezni? Le tudjuk tenni a hétköznapi szerepeinket, hogy pőre őszinteséggel álljunk önmagunk előtt? A cselekvés tétje talán a leglényegesebb az emberi életben.
Létezünk-e valójában a társadalmi szerepköreink nélkül?
Vagy pontosabban fogalmazva merünk e lemeztelenedni nem csupán a külvilág, hanem önmagunk előtt is? Van-e bennünk félelem, hogy mi marad akkor, ha minden sallang lekerül rólunk?
Helló, Zombi! (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt)
Mert Fehér darabjának igazi tétje nem magában a színre vitt táncban rejlik, hanem a bennük integrált kérdések sokaságában. Abban az úton-létben, amely nem teleologikus módon teremti meg a válaszadás szükségességét, hanem épp a közös kérdezés folyamatosságának retorikája mentén artikulálódik. Nem ad kész szövegkönyvet életünk mozzanataira, hanem sokkal inkább bátorít arra, hogy szembenézzünk az általa és önmagunk által feltett kérdésekkel. Az állandó hic et nunc terébe belehelyezve mindezt. Oly módon őszinte darab, amelynek mentén jó esetben önmagunk által is őszintévé tudunk válni saját Énünk és a világ felé. És ennél nagyobb bátorságra nincs szükség a jelenkori kultúránkban.
hírlevél
