A Pierre Boulez nevével fémjelzett Ensemble intercontemporain a világ talán legismertebb és legrangosabb kortárs zenei együttese, amely szeptember 22-én Budapesten lép fel.

A 2009/2010-es évadtól a megszokott 5 alkalmas Trafó-bérlet mellett 3 és 7 alkalmas bérletet is árul a Trafó.

A szokatlan színházi helyszín miatt többségében értetlenség, zavarodottság, jobb esetben nevetés, rosszabb esetben indulatos támadás volt a reakció a tízéves Trafónak táncoló Radio Ballet vs Co.ffein Projects Ferenciek terei előadásán. A Sub Rosa Társulat viszont elbűvölte a kíváncsiakat a Ferenc körúti aluljáróban.

Mi a jó abban, hogy néhány lelkes fiatal táncos egy aluljáróban és egy házközben mutatja meg tánctudását? Mi a jó abban, hogy egy tánciskola kivonul az intézményes keretek közül, és minden feltűnés nélkül, ingyen kínálja fel produkcióját az arra sétálóknak? A Budapest Tánciskola az utcai előadással ünnepelte Trafó tizedik születésnapját.

Az a tapasztalatom, hogy az álommal mint témával vagy motívummal nagyon könnyű visszaélni. Hiszen ha „csak” álom, akkor abban bármi megtörténhet, nem lehet számon kérni rendet, logikát, koherenciát, hiszen az álom irracionális, virtuális valóság, amely felmenthet a tiszta gondolkodás alól. Szabó Réka legfrissebb darabjában az álomtematika egyáltalán nem hoz lila, szürreális, érthetetlen helyzeteket. A jelentést egyértelműen verbalizálni nem lehet, de élvezni és (mégis!) érteni igen.

Amikor - még az elmúlt évezredben - a Műhely Alapítvány az első Inspirációt kezdeményezte, a koncepció az volt, hogy pályázati alapon kerüljenek be az estre azok a fiatal, színpadra még nem sokszor jutott koreográfusok, alkotók, akik valamilyen újító, kísérletező szándékkal lépnek fel.

Szabó Réka társulatának, a Tünet Együttesnek február 14-én lesz a következő bemutatója a Trafóban. Az általában intim közelséget biztosító terekben játszó társulat tehát kilép egy nagy színházi térbe, ám nem ez lesz az egyedüli újdonsága előadásuknak, a Nincs ott semmi – avagy alszanak-e nappal az álmok című produkciónak.

Úgy tűnik nekem, hogy vannak a (kortárs tánc)színháznak olyan előadói, társulatai, amelyekhez nem lehet valamifajta pátosz, valamifajta pozitívnak tartott előítélet nélkül közeledni. Erről persze "tehet" az adott előadó és/vagy társulat, ám a kritikusi elfogultság közmegegyezéses hangoztatása nagyon leszűkítheti nemcsak a befogadás, hanem akár az alkotás kereteit is.