15 sor film: Egykutya

„...fecseg a felszin, hallgat a mély.”

Nem véletlenül jutott eszembe ez a József Attila-sor Deák Kristóf új rendezése kapcsán. Az Egykutya című filmben ugyanis valóban egymásnak feszül látszat és valóság, komikus és drámai, lényeges és jelentéktelen – mígnem az ellentétek közti határ teljesen elmosódik.

A filmben négy egykori barát találkozik, miután Patika (Döbrösi Laura) némi csellel összehívja a társaságot, amely tíz évvel korábban szétszéledt. Vica (Tenki Dalma) azóta kétgyermekes anyuka, Honda (Tóth Károly) menő üzletember, Nóra (Bakonyi Alexa) pedig sikeres festőművész. Négy nagyon különböző karakter, akiket valahogy mégis összeköt a titkokkal teli múlt.

A kérdés már csak az, vajon miért csődítette össze őket Patika, ez a furcsa, törékeny és zavarba ejtően racionális lány.

Kamaradráma lévén a film jelentős része egyetlen szobában játszódik, a feszültséget a szereplők közti dinamika teremti meg. A cselekményt a pörgős párbeszédek és az intenzív monológok viszik előre, és lassacskán kibomlanak a karakterek világnézeti különbségei. Miközben felszínre törnek régi-új sérelmek és kibeszéletlen traumák, a társaság az egyik legősibb, legvégső problémát szeretné megoldani.

A könnyű kérdésekre azonban nehéz válaszok, míg a nehéz kérdésekre könnyű megoldások születnek. Ha a másikról van szó, mindenki ismeri a boldogság receptjét, csak a saját életükben képtelenek megtalálni a tökéletes összetevőket. A film végső soron ennek a fonákjára mutat rá.

Boldogság vagy pénz? Egyéjszakázás vagy szeretkezés? Szerelem vagy magány? Hatalom vagy tisztesség? Tökmindegy, mondhatni: egykutya

– a végén úgyis minden ember a maga módján tékozolja el a boldogság lehetőségét.

Jelenet az Egykutya című filmből (Fotó/Forrás: InterCom)

Bármennyire is jól kitalált sztoriról van, érzésem szerint az Egykutyát nem sikerült maradéktalanul átfogalmazni a film nyelvére. A történet ugyanis Varga Lóránt azonos című színdarabján alapul, amelyet nagy sikerrel mutatott be a PopUp Produkció.

Bár nem volt szerencsém megnézni az előadást, a moziban ülve végig arra gondoltam, bárcsak ott láthattam volna.

A szereplők ízig-vérig színpadi figurák, minden szavuk és gondolatuk arról árulkodik, hogy papíron írták őket. Karakterek, nem hús-vér emberek – és e szerint is játsszák őket a színészek, feltehetően úgy, ahogyan évekig a színpadon.

A négy főszereplőn érződik, hogy jól összecsiszolódtak, mindvégig magabiztosan játszanak, és a legjobbjukat nyújtják. A történet fordulópontján, egy hátborzongatóan hosszú snittben Döbrösi Laura például csodálatosan ad elő egy monológot, talán ez volt az egyetlen pontja a filmnek, amikor sikerült teljesen elfelejtenem, hogy egyébként tehetséges színpadi alkotókat látok egy kamera előtt. Semmiképp sem varrnám az ő nyakukba, hogy ez a történet kevésbé működik a vásznon.

Probléma-e, ha egy filmnek színházi jellege van? Tulajdonképpen nem.

Mindent egybevetve egy élvezhető, gondolkodásra serkentő alkotást kapunk, csak valahogy a katarzis elmarad.

Amúgy meg nem mindegy? Színház vagy film: egykutya…