A kritikus is csak ember, olykor előfordul, hogy ha lemarad egy premierről, csak sokkal később nyílik lehetősége bepótolni. Azért is szégyenkezem emiatt, mert így csak most áll módomban írni Paolo Sorrentino legutóbbi filmjéről, amit ma már egész biztosan szerepeltetnék a 2024-es, év végi top tízes listánkon.
Mi scusi, signor Paolo.
A Parthenopé – Nápoly szépéről van szó, amely még csak nem is a legjobb alkotása az Oscar-díjas rendezőnek, de tökéletesen példázza, miért kötelező az olasz mester minden filmje egy igazi cinefilnek. Hasonlóan korábbi munkáihoz, ez a kétórás történet is egy valódi ékkő, az öncéltól mentes művészi szemlélődés időtlen szépségű, ragyogó példája.
Jelenet a Parthenopé – Nápoly szépe című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)
És ehhez nem is kell különösen izgalmas történet: a fenséges és ellentmondásokkal teli Nápoly egyik tengeröblében, a vízben születik meg Parthenopé, aki a város ókori nevét kapja a keresztségben. A gyönyörű leány szépsége megbabonáz mindenkit, aki csak a közelébe merészkedik: valósággal vonzza magához a férfiakat, akik aztán úgy pattannak le titokzatos aurájáról, mint legyek a világító villanykörtéről. El lehet jutni hozzá, de ragyogásának titkát nem tudják kifürkészni.
Parthenopé idegen, és idegenségében tökéletesen szabad.
Nem képes kapcsolódni ehhez a világhoz, legfeljebb érzéki tapasztalatain keresztül. Nem érti az élet szabályait, de át- és megéli a szépségét.
A film epizodikusan mutatja be életét, és ezek a jelenetek látszólag mind más és más témákkal foglalkoznak. Útját különböző karakterek keresztezik, felnőttként pedig végül a tudományos pályát, a kulturális antropológiát választja. Kutatási területe meglehetősen beszédes: A csoda kulturális határai címmel ír disszertációt.
Jelenet a Parthenopé – Nápoly szépe című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)
Sorrentino maga is ezeket a határokat térképezi fel. A film nagy ereje, hogy több szinten működik: a felszínen egyetlen ember, egy erős női karakter életét és a maga útkeresését követjük végig. A mélyben azonban a Parthenopé egy meditatív lelki utazás, elmélyült tanulmány az emlékezet szentségéről, az idő múlásáról, nem utolsó sorban pedig mitikus erejű ábrázolása Nápoly városának. Összetett műalkotás, amit akár úgy is lehetne nézni, hogy a párbeszédekre egyáltalán nem figyelünk oda, olyannyira gyönyörködtetnek Daria D'Antonio képei. Persze ebben nagy szerepe van a főhőst alakító Celeste Della Portának is, aki élete első nagyjátékfilmes szerepében szinte magába olvasztja a történet esszenciáját:
a színésznő valódi misztériumként ragyog a vásznon.
Sorrentino ismét rést ütött a földi lét falán, és betekintést engedett az istenek világába. Érdemes élni a lehetőséggel. Mi baj lehet belőle? Legfeljebb mi is Napoli-szurkolókká változunk…
Parthenopé – Nápoly szépe
olasz-francia film, 136 perc, 2024
Rendezte: Paolo Sorrentino
Forgatókönyv: Paolo Sorrentino
Forgalmazó: Mozinet
Fejléckép: Jelenet a Parthenopé – Nápoly szépe című filmből (Forrás: Mozinet)
hírlevél
