Dezső

Műalkotások az utcán

2008.07.21. 00:00

Programkereső

Nem olyan régen a Műcsarnokban jártam egy kiállítás megnyitón, ahol az egyik újságíró kolléga fitymálóan megjegyezte: ilyet mi is tudnánk csinálni, nem? Kijelentése jól mutatja a konceptuális művészet iránti általános itthoni viszonyulást.

Történelem utáni triptichon, avagy Megismételt titok

Mentségére élemedett korát sem tudjuk felhozni, mivel a concept és a conceptual art kezdete mintegy negyven évvel ezelőttre datálható, és azon ritka művészeti tüneményről van szó, amely a nyugati starttal egy időben Magyarországon is megjelent.

Kétségtelen azonban, hogy akkoriban csak a másodlagos nyilvánosság rejtett berkein belül terjedt az alkotások és az alkotók híre. Az elmúlt évtizedek és a rendszerváltás azonban – mint a fenti kis történet is mutatja – nemhogy a nagyközönséghez, de még az információk tolmácsolására hivatott személyek mindegyikéhez sem vitte közelebb a képzőművészet ezen új(?) ágát. Emellett kétségtelen tény, hogy a konceptuális művek erősen elütnek az átlagos múzeumlátogató által elképzelt műalkotásoktól. Távol áll tőlünk, hogy ezzel a kijelentéssel minősítsük a kiállítások nézőit, a művészeteket és a szépet egyébként kedvelő, de nem szakmai közönséget. Ugyanakkor tény, hogy a műalkotás szó hallatán (tán még a vájtfülűeknek is) egy tárgy az első gondolatunk. Szobor vagy táblakép, esetleg váza vagy egy asztal, de mindenképpen valami, ami kézzel fogható.

A konceptuális művészet azonban csak használja a tárgyakat, középpontjában a gondolat áll. A tárgyak csak közvetítik, illusztrálják, esetleg szimbolizálják a gondolatot, ami felhasználásukat egyáltalán szükségessé tette. S miután a gondolat az elsődleges, épp ezért a művészi kivitelezés másodlagos. Egy keszekusza gyerekrajz is műalkotás részévé válhat, ha az adott elképzeléshez, koncepcióhoz ez passzol a leginkább, és persze az új műfajok, mint a fotó, a film, a videó vagy az installációk. És itt kezdődik az évszázadok alatt felhalmozott, szép tárgyakon edzett szem problémája. Ha valami nem míves, nem szép, sokszor nem is egyedi, akkor mitől műalkotás? És a művész mitől művész? Hiszen minden alkotás alapja a gondolat, de kétszáz évvel ezelőtt ennek eredménye egy konkrét dolog volt, most pedig?!

Kétségtelen, hogy a konceptuális művek megértéséhez egy másfajta befogadói attitűd szükséges, de sem megrettenni nem szabad, sem azt gondolni, hogy lehetetlen a vállalkozás. Az ódzkodás leküzdésére kiválóan alkalmas Braco Dimitrijević most látható retrospektív kiállítása. Az évtizedek óta aktívan alkotó szarajevói művész első kiállítását tízéves korában nyitották meg. A csodagyereknek kikiáltott Dimitrijević pedig tizenöt évesen létrehozta első konceptuális művét: a hajóján a nemzeti lobogót egy ecsettisztításhoz használt, sokszínű, foltos rongyra cserélte azzal a címmel, hogy Világzászló I. Ezt követték (a tárlaton a Korai munkák szekcióba sorolt) az utca emberének bevonásával készített projektjei, mint a Véletlen szobor, a Véletlen rajz és az ebből a korszakból származó legfontosabb munkája a Krešimir Klika festménye (1968). Dimitrijević tejesdobozt rakott az úttestre, majd miután átment rajta egy autó, megkérdezte a sofőrt, hogy mit gondol, a szétfröccsent tej vajon műalkotás-e. Ha az autós igennel felelt, akkor szignóztatta vele a pacát. Azon kívül, hogy az autósok jól megijedhettek a pukkanástól, örülhettek, hogy nem defektjük van, csak egy dobozra hajtottak rá, a véletlen és aláírásuk révén egy műalkotást hoztak létre.


5. Történelem utáni triptichon

Persze felmerül a kérdés, hogy ebben az esetben ki az alkotó? Dimitrijević, aki kiötölte a projektet vagy az autós, aki mintegy végrehajtotta? Hosszan értekezhetnénk a történet filozófiai hátteréről, de ettől függetlenül is nyilvánvaló a tény: ebből az alkotói metódusból egyenesen következik, hogy nem egyértelműen meghatározható az alkotó és a befogadó szerepe, a határ elmosódik. A Dimitrijević akciója mögött húzódó gondolati háttér az, ami mintegy vörös fonalként kanyarog végig teljes munkásságán: keresi a határokat, de leginkább azokat a megoldásokat, amelyekkel lerombolhatja azokat. A művészi távolállás és gőg helyett közel akar kerülni a látogatókhoz, annyira, hogy előszeretettel választja az utcát kiállítótérnek és a hétköznapi járókelőket modelleknek.

Leghíresebb alkotásai is a városi utcákhoz köthetőek mint a Casual Passers-by (Ismeretlen járókelők) projekt sorozata, melynek keretében 1969 óta napjainkig számtalan ismeretlent fotózott le és helyezte el nagy méretű fotóikat az adott város központi helyeire. A sorozat első darabját Zágráb főterén lógatta ki 1969-ben, ahol igen nagy megrökönyödést keltett, hogy a megszokott, istenített kommunista vezetők helyét egy óriási ismeretlen arc foglalta el. Gesztusa fricska volt a totalitárius állam orrán. A kommunizmus ugyan véget ért, de ma is óriási idegenek előtt hódolunk be, akik személyük és az általuk képviselt termékek révén gondtalan boldogságot ígérnek nekünk. A személyi kultusz tovább él a sztárkultuszban, a giccs pedig feltartóztathatatlanul burjánzik.

Dimitrijević igazi zsenialitása abban rejlik, hogy miközben a modern kommunikáció csapdáira és fonákságaira kívánja felhívni a figyelmünket, okos ellenállóként, az ellenség fegyvereit használja és fordítja ellene. Ez nemcsak a felületek vagy a formák használatára igaz. Ahogy a reklámok a legelemibb érzéseinkre, asszociációnkra építenek úgy Dimitrijević is elég bátor ahhoz, hogy kézenfekvő jelentéssel bíró elemekkel dolgozzon, hol az egyértelműség, hol a meghökkentés érdekében. Ez utóbbi érhető tetten Triptychos Post Historicus (Történelem utáni triptichon) sorozatában, ahol egy műalkotás, egy hétköznapi tárgy és egy zöldség vagy gyümölcs alkot "Szentháromságot". A csoportosításoknak köszönhetően pedig a kompozíció minden darabja új értelmet nyer. Culturescapes (Kultúrtájképek) című installációsorozatában vadállatokat és műalkotásokat, illetve hétköznapi tárgyakat rakott egymás mellé, így mutatva rá, hogy míg a nyugati kultúra egyre távolabb kerül a természettől, addig más kultúrák jóval nagyobb a harmóniában élnek a természettel. Kétségtelen, hogy elnézve bolygónk jelenlegi állapotát, ennek az egységnek a hiánya egyre konkrétabb formákat ölt. Dimitrijević üzeneti nem is lehetnének aktuálisabbak, az már rajtunk múlik, hogy vesszük-e őket és hajlandóak vagyunk-e változtatni?

Braco Dimitrijević (1948 –)
Szarajevóban született, jelenleg Párizsban él és világszerte alkot. 1968 és 1971 között a Zágrábi Képzőművészeti Akadémián tanult, ezt követően két évig posztgraduális képzésben vett részt a St. Martin’s School of Arts-on. 1972-ben megkapta a British Council ösztöndíját, 1978-ban pedig Nagy-Britannia Művészeti Tanácsának Nagydíját. 1976-ban egy évig a DAAD ösztöndíjprogram vendége Berlinben. Több tucat egyéni és csoportos kiállításon vett részt. Önálló kiállítása volt többek között, Zágrábban, New Yorkban, Párizsban, Bogotában, a londoni a Tate Gallery-ben, a kölni Ludwig Múzeumban és a szarajevói állatkertben. Többször részt vett a Velencei, a Sydney-i Biennálén és a kasseli Documentán.