Pandora, Gabriella

Falfirka és ökoruha – Sziget, 4. nap

2008.08.17. 00:00

Programkereső

Jót tett a hajnali eső, kellemesen hűvös időt és némi "tisztaságot" hozott a Szigetre. A lakók is sokkal aktívabbnak tűnnek, délután háromkor sátraikat maguk mögött hagyva már mindenki úton van valamerre.

Rögtön a parkolóhoz közel eső Agora felé veszem az irányt, ahol nemzetközi képzőművész-találkozó és -workshop zajlik egész héten. Alkotó művészből csupán kettőt sikerült találnom. Egyikőjük köszörül éppen, a másik fest. Az aprócska tisztáson felállított fehér táblák többségén még félkész munkák várják gazdáikat, talán utolsó nap rájuk is sor kerül. Az Agora másik látnivalója egy, a régi, indián sátrakéhoz hasonló váz, amelyet kötél tart össze. A köteleken pedig megannyi színes lapra írt üzenet függ, amelyek között találunk általános érvényűeket (peace, don’t war) és személyeseket (I love…) is. Nyomot hagyni magunk után – jut eszembe a kezdeményezésről – és meglepő módon ez a gondolat még előkerül a nap folyamán.

 
 
 
 

Elindulok a Vurstli-blokk felé. A Múzeumi Negyedbe érve hatalmas nyüzsgés fogad. Minden sátor tele, a szigetlakók gyermeki örömmel merülnek el az alkotás folyamatában: van, aki pólót fest, van, aki önmagát használja vászonként, megint mások ékszereket készítenek. Bennem még nincs meg a kellő lendület, így inkább letelepszem az Octopus nagysátrába. Még tart a komolyzenei koncert, két fiatal zeneakadémista gitáron játszik. A nézőtér csaknem tele, bár vannak, akik csak aludni tértek be a kellemes és kényelmes, szőnyegborítású fesztiválhelyszínre. Koncert közben extrém frizurájú fiatal lányok járkálnak föl-alá a sátor mellett. Jelenlétükkel a következő programot hirdetik: egy környezetbarát divatbemutatót az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szervezésében.

 
 
 
 

Némi technikai átállás és molinó felszerelés után a színpadon Gabi (azaz Dióssi Gábor), a tetőtől talpig kukásmellénybe öltözött konferanszié – a show egyetlen eleme, amelyet szívesen kihagytam volna. A ruhák viszont kárpótolnak mindenért. A tervezők a környezetünkben nagy mennyiségben megtalálható és/vagy nehezen lebomló hulladékokkal dolgoztak: fémcső, nejlonzacskó, PET-palack, szemeteszsák, videoszalag, papír, számítógép-alkatrész. A ruhák nagy részét igyekeztek úgy elkészíteni, hogy, ha utcai viseletre nem is alkalmasak, de „ékszerként” megállják a helyüket. A koreográfia egyszerű: Gabi kijön (bár van, amikor az egyik modell konferál), elmondja az alapinformációkat, majd megnézzük a tervező ruháit. Üdítő színfolt, amikor a modellek közül két lány táncra perdül a színpadon. Együtt élnek a ruhával és igyekeznek annak megfelelő koreográfiát kitalálni. Jelenlétük után a többiek „egyszerű vonulása” kissé unalmasnak is tűnik. A fináléban végül lehull a lepel: megismerjük az alkotókat. Nekik szól a taps, a valóban remek munkáért.

 
 
 
 

Átsétálok a Ludwig Múzeum sátrához, ahol nagyban folyik az alkotómunka. Engem a street artról szóló beszélgetés érdekel, amely mintegy félórás késéssel, de végül csak elkezdődik. A négy szakemberen és a Lumú munkatársain kívül mindössze fél tucat ember ücsörög a sátorban – egyébként se férnénk el sokkal többen.

 
 
 
 

A több mint egyórás beszélgetés során sok mindent megtudhatunk a street art művészetéről, például, hogy napjainkban Magyarországon mintegy 500 graffitis „dolgozik”, vagy, hogy mi a különbség a toy és a king között. A street art lényege a lemondásban van, hiszen a művész nem gyakorolhatja tulajdonosi jogát műve fölött, azt ráhagyja a társadalomra, ugyanakkor mégis él benne a nyomhagyás ősi ösztöne. A meghívott előadók fontosnak tartják, hogy a graffiti révén észrevehetjük a város halott részeit is (például üresen hagyott boltokat), amelyekbe a rajz ismét életet kölcsönöz. Az pedig, hogy a tageket a fiatalok értelmezve tudják „olvasni” az iskolák feladata lenne megtanítani. A beszélgetést minduntalan technikai bakik szakítják meg, ráadásul az aprócska sátor sem a legideálisabb helyszín. Átfagyva és elgémberedett végtagokkal hagyom el a helyszínt. Ráadásul lemaradok a Dynamogéne utcaszínházi produkciójáról a mozgó zenedobozzal, amely a gépészet költészetének bemutatását ígéri.

 
 
 
 

Útban hazafelé már égnek a lampionok, amelyek különös hangulatot kölcsönöznek az egyébként sivár sátortáboroknak. Még egyszer az Agora felé veszem az irányt. A délután látott festő épp befejezi művét: képén a békés tájból kockák emelkednek ki mindenfelé. A sötét színek az esti félhomályban még komorabbnak tűnnek. A 30Y zenekar énekese, Beck Zoli hangja kísér utamon: "Tudod, én átölelném az egész világot, ha volna olyan. Tudod, én a fejedbe látok, és elolvasom, ami benne van."

(A fotókat Csizmadia Tamás készítette.)