Szilárda

Egy út az avantgardból: Birkás Ákos

2009.06.06. 11:07

Programkereső

1989 után egy, akkor még nagy-nagy ritkaságnak számító, kereskedelmi galériában dolgoztam, ahol a klasszikus modern magyar művészet körébe tartozó (értsd: az 1896-tól az ötvenes évekig tartó időszakban keletkezett) műveket lehetett vásárolni, vagy egyszerűen csak nézegetni.

Általában gyűjtők jártak oda vagy a korszakkal foglalkozó művészettörténészek, tájékozottabb és a magyar művészetre kíváncsi turisták. Kortárs művészt mint a régebbi képekre kíváncsi látogatót, elvétve lehetett itt látni - inkább csak véletlenül vagy egyéb ügyek miatt. Egy meglepő kivétel akadt, Birkás Ákos, aki rendszeresen bejárt, hosszasan tanulmányozta az újabb és újabb, a szakma számára is ismeretlen, valakinek az otthonából hosszas lappangás után előkerült képeket a falon, és - tanári vénáját meg nem tagadva - kiselőadásokat tartott, de olyanokat, amilyeneket az egyetemen soha nem hallottam.

 

Birkás Ákos 1941-ben született Budapesten.1959-65-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallga-
tója.1966-tól a Képzőművészeti Szakközépiskolában tanít, 1990-ben Salzburgban vezet nyári kur-
zust, 1992-ben Párizsban tanít az École National des Beaux-Arts-on. 1993-ban Munkácsy-díjat kap,
1995-ben pedig a német állam DAAD-ösztöndíját nyeri el, és több évet tölt Németországban. Már
pályája elején portrékat fest, először expresszíven, spontán gesztusokkal, később hiperrealista stí-
lusban. A '70-es évektől a fotózás válik fő megnyilatkozási formájává: a Szépművészeti Múzeum
falain függő képeket fotózza azt vizsgálva, milyen viszonyrendszerben léteznek. Később barátairól
készít több száz darabos sorozatokat, megint csak azt a némileg passzív, vizsgálódó attitűdöt vá-
lasztva, amit a kamera mögött elfoglalt hely tesz lehetővé. Az avantgard mint művészi magatartás
halálának nyilvános bejelentése után - nemzedékének több tagjához hasonlóan - ő is újra a festé-
szet felé fordul: két egymásra csúsztatott képtáblát egy felületként kezelve elkezdi Fej-sorozatát.
Fejei nem arcok, hanem ovális formák, a magunkba-révülés eszközei, vagy önmagunk képére te-
remtett Isten-képmások. Tizenöt év után újra a konkrét portrék, arcok felé fordul, ma pedig jelene-
teket fest. Egész életművét bemutató kiállítása 2006. november 24-től 2007. február 4-ig látható a
LUMU-ban. A kiállítás kurátora: Szipőcs Krisztina.

Végre kezdett megvilágosodni az az alapvető szempontokbeli különbség, ami a művészettörténész képzés elmélet- és történetiség-központú felfogása és a mesterséget művelő, annak technikai, gyakorlati, látvány- és problémaközpontú gondolkodásmódja között feszült. Ennek létezéséről tudtam persze, hiszen mással sem találkoztam addig, mint azzal, hogy a művészek valahol mélyen lenézik a művészettörténészeket, ugyanakkor tartanak is tőlük, vágyva tőlük a megértést, a (lehetőleg hozsannázva) elemző kritikákat, De ha művészettörténészként kérdeztem valamit, rögtön érzékelnem kellett, hogy már a kérdés is rossz, válaszolni meg úgysem lehet, hiszen a felek nem értik egymást. Illetve jött a "Te vagy a művészettörténész, neked ezt jobban kell tudnod!" fordulat. Persze akkoriban még más volt minden - a helyzetet jól jellemzi Kicsiny Balázs, aki úgy emlékszik, akkoriban senki nem akart senkivel sem "jóban lenni", csak  úgy, az együttműködés kedvéért. Gyakorlatilag az volt divatos és elismert művész attitűdje, hogy a "laikus testvérekkel" undok volt vagy provokatív, vagy a kettő együtt.

Persze, ha kiestünk a megszokott közegből: én művészettörténészként egy kereskedelmi (!) galériában ácsorogtam, az avantgard (jó, jó, második nemzedékének) pápája, Birkás Ákos, pedig elavult (!) művészetet nézegetett egy olyan helyen, ahol ezt pénzért (ide már nem is teszek felkiáltójelet) árulják... - hát akkor a szerepek is megváltoztak, és a zseniális tanár hosszas elemzésbe bocsátkozott arról, hogy miért szereti Szőnyi István festészetét, miért tartja eredetibbnek az ő visszafogott színeit, mint mondjuk az akkor divatossá vált neós nagybányai festészet "vad" megoldásait. Mert Szőnyi állandóan érzékelteti a magyar táj, vagyis a magyar létezés porosságát. És ez ma (kb. 1990-es évek elejének valamelyikét írjuk) is aktuálissá és szerethetővé teszi a Szőnyi-képeket. Végülis ez a miénk, igazából ez a mi festészetünk.

Így visszagondolva nyilvánvaló, hogy már akkoriban készült az egész szakmát később megdöbbentő, illetve meg is osztó stílusváltásra, amikor is - lezárva szinte már absztrakt Fej-sorozatát, amin tizenöt éven keresztül dolgozott - elkezdett konkrét portrékat festeni. Azért a konkrét porték rendelkeztek némi furcsasággal: mindegyikük két különböző ember fél-portréjából állt össze, teljesen megzavarva az érzékelést.

Ezután fotók alapján festett jelenetek sorozata következett, sok esetben ismerős arcokkal, de nehezen beazonosítható történésekkel. A színek viszont ismerősek - pont annyira élénkek, mint a Szőnyi-képeké, bár valószínűleg már nem is annyira a por, hanem az élettapasztalat tompítja őket. Meg az a von Haus aus finomság (mondhatjuk a gyerekszoba következményének is), ami Birkás Ákosnak mindig is a sajátja volt, még a legvadabb FMK-s időszakokban is, még akkor is, amikor az avantgard haláláról tartott provokatív előadást 1982-ben elsősorban a magukat avantgardnak tartó művészek és a velük együttműködő művészettörténészek színe előtt. Ez viszi őt mindig olyan megoldások felé, amiket még nem tart elhasználtnak, vagyis közönségesnek. Hiszen tudni kell elengedni a dolgokat. Őt idézve: "Vajon mennyire kell magunkra nézve kötelezőnek tartani a múlt század esztétikai és művészettörténeti konstrukcióit , ha úgy tűnik, hogy Lucian Freud üzenete ma sokkal erőteljesebb, mint például Picassóé?"