Szilárda

Határátlépések

2009.06.06. 11:17

Programkereső

Manapság a határról még mindig nagyon sokunknak jut eszébe az országhatár, elsősorban a saját országunké és az, ahogy évtizedekig átléptük azt.

A határ fizikailag választott el minket a másokkal való kommunikáció lehetőségétől, és ennek szimbolikus szinten is óriási hatása volt elsősorban a gondolkodásra mind hétköznapi, mind pedig filozófiai értelemben. A határ ebben az értelemben kijelölt két mezőt, amelyek egyértelmű pozitív, illetve negatív tulajdonságok hordozóivá váltak - az egyik terület mindig csak a pozitív, míg a másik kizárólag a negatív jellemzőké.

Határátlépések természetesen nemcsak ebben a jogi értelemben léteznek, hanem az élet sok területét jellemezhetik, különösen olyankor, amikor a változás csak egy radikálisabb lépéssel, az eddig megszokottal való szakítás révén képzelhető el. A képzőművészetben, különösen pedig a 20. század képzőművészetének a történetében számos példát találhatunk ezekre a határátlépésekre, amikor a művészet addig létező fogalmának határai túl szűknek, merevnek és a kreativitást korlátozónak bizonyultak. Ilyenkor a hagyomány szempontjából nézve a művészek határátlépést követtek el annak érdekében, hogy egy új művészeti elképzelést sikerre vihessenek.

Ha valamilyen határ átlépése különösen jellemző a '90-es évek, illetve napjaink művészetében, az épp a hétköznapi és a művészeti közötti választóvonalé. Az a fajta elzárkózás és megfejthetetlenség, ami a 20. században, és azon belül is különösen az '50-es években jellemezte az akkori kortárs művészetet, mára már végérvényesen a múlté, bár a szélesebb közönség jó része még ma is ezen felfogás alapján közelít a mai művészethez, vagy éppenséggel utasítja el azt. Manapság a művészek a hétköznapi életből veszik témáikat és céljuk - az 1920-as évek avantgárd művészetének szellemében - nem az, hogy valami szokatlant, ismeretlent mutassanak a vizualitás eszközeivel, hanem hogy a számunkra ismerőset és megszokottat láttassák oly módon, ahogyan az csak a képzőművészet eszközeivel lehetséges. Ez a módszer a művészetekben tulajdonképpen nem nevezhető újszerűnek: Jonathan Swift is például ezt használta a Gulliverben, ahol saját korát, illetve annak számára groteszknek és olykor álságosnak tűnő szokásait mutatja fel a különböző helyszínek szokatlanságának tükrében.

Erre a megközelítésre jó példa Roman Ondák videója. A szlovák művész a kiállítás-megnyitók sajátos rituáléjának a nem beavatottak számára furcsának tűnő szokásain élcelődik, amikor a közönség között mozogva - akárcsak egy vásott gyerek - azok cipőfűzőit sorra kiköti. Ennek a gesztusnak természetesen a művészeti világon kívül is van értelmezése: rávilágít minden olyan csoport jellemzőjére, melynek valamilyen speciális érdeklődés, szakma vagy hobbi adja a kohézióját. Ha bekerül egy kívülálló ebben a csoportba, és más szabályok szerint kezd el működni, mint amik a csoportban eddig elfogadottak voltak, akkor ezzel nem kis zavart képes okozni az addig olajozottan működő és soha meg nem kérdőjelezett „gépezetben". Ennek pedig így kimondva már komolyabb társadalmi vonatkozásai is lehetnek, amelyek napjainkban akár a különböző marginális csoportoknak a társadalom egészében elfoglalt helyzetét is jellemezhetik.

A művészet a 20. században nemcsak a hétköznapival való határait, hanem a politikával fennállókat is erősen feszegette. A kiállításban erre jó példa El-Hassan Róza munkája. El-Hassan a 2001. szeptember 11-i eseményeket követően egy belgrádi kiállítás-megnyitó alkalmával tartott performanszában vért adott úgy, hogy közben Jasszer Arafat elhíresült fotóján feküdt, amelyen Arafat látható szeptember 12-én, amint vért ad a Világkereskedelmi Központot ért támadás sérültjeinek. A performansz belgrádi fogadtatását egy olyan politikai közeg határozta meg, ahol a dél-szláv háború miatt kialakult Amerika-ellenes hangulat dominált. El-Hassan a performanszot még kétszer rendezte meg: egyszer Budapesten egy véradó központban, egyszer pedig egy zürichi egyetemen. A kiállításban mind a három performansz dokumentációja látható, ám érdekes megfigyelni a különböző városok által létrejött eltérő fogadtatásokat. Budapesten a helyi politikai helyzet miatt inkább elutasításra talált a mű, míg Zürichben a politikai felhang szinte teljesen háttérbe szorult, és a véradás karitatív aktusa került a középpontba.

A művészet társadalomhoz fűződő kapcsolatának egy másik formája van jelen a bolgár Boris Missirkov és Georgi Bogdanov páros fotósorozatában. A két művész szófiai fiatalokkal felvett interjúk alapján készítették el azt az ideális felvételt, ahol az interjú alanya egy általa a jövőbe képzelt pillanatban látható. Olyan vágyképek ezek, amelyek személyes vonatkozásai másodlagossá válnak a társadalmi-szociológia vonatkozásokhoz képest. Már nem arról van szó, hogy az egyes személy hogyan képzeli el a saját jövőjét, milyen vágyakat vetít előre, sokkal inkább arról, hogy a mai kelet-európai társadalmi-politikai változások milyen modelleket mutatnak fel, amelyek közül ezek a fiatalok válogathatnak.

Mindezek természetesen csak kiragadott példák a kiállításon látható művek sokszínű, olykor ironikus, máskor inkább nosztalgikus vagy éppen nagyon is kritikus megközelítési módjaiból. A kiállított munkák megkísérlik a nézőket rábírni arra, hogy saját maguk alakítsák ki véleményüket velük, illetve az általuk bemutatott jelenségekkel kapcsolatban.

Határátlépések című kiállítás - 2007. február 23-tól április 15-ig megtekinthető a Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeumban; kiállító művészek: Braco Dimitrijević (HR), Milena Dopitová (CZ), El-Hassan Róza (HU), Sanja Iveković (HR), Oleg Kulik (RU), Boris Missirkov és Georgi Bogdanov (BG), Roman Ondák (SK), Dan Perjovschi (RO), Anri Sala (AL), Ene-Liis Semper (EST), Milica Tomić (SCG)

(A regensburgi Kunstforum Ostdeutsche Galerie-val együttműködésben.)