Eleonóra

Manierista sci-fi és dimenziószédelgés

2011.04.07. 08:04

Programkereső

Képzőművészeti szitokszó-e a papír?

Nagy tömeget vonzó, hangzatos című sztárkiállításokon a jól hangzó művészek nevét garanciaként kezelő látogatók a metrólejáró felé ballagva gyakran mormolják egymás között bosszúsan, hogy milyen kevés volt az igazi kép. Értem ez alatt az olyan képeket, amiket az ember ismer filmekből vagy könyvekből, fel tudja idézni a hozzá tartozó mitologikus vagy narratív történetet és ami lehetőleg vászonra, lehetőleg olajfestékkel készült. A többi, a papírra maszatolt töltelék, már nem ér annyit.

Mélyebb érdeklődés mellett, gyakorlattal és történeti tudással (vagy sznob konoksággal) a zsebben nyitunk csak a tanulmányok, tömegvázlatok, a fametszetek és sorszámozott rézkarcok felé, amik olyanok, mint az IKEA-s olcsó kis páfrány: eldobható vacakként veszik a növénytartással küszködők, aztán a harmadik költözés és a negyedik átültetés között derül csak ki, mennyi mindent megtanultak rajta.

Bukta Imre: Gyöngytyúk búra alatt
Bukta Imre: Gyöngytyúk búra alatt

Akár egy menekülttáborban szervezett ki-mit-tud, messziről olyannak tűnik a papír alapú munkákat tömörítő kiállítás, amit az alkotók névsora fényez igazán. Bak Imre és Bukta Imre, Konok Tamás, Nádler István és Hencze Tamás szolgálnak itt mint biztonsági Monet és barátai.

Az utcaszinten nagyméretű szénrajzok kerülnek először a látogató elé, egyiken óriási gumiabroncs fenyeget a tér végleges elhajlításával. A jobb oldali falon pedig realitásra törekvő aprólékossággal rajzolt grafitszürke triptichon várja a kerékpározás bigott hívőit. Tovább kell indulni lefelé, a helyes utat a lépcső mellett elhelyezett korai Konok Tamás-képek mutatják telt színeikkel és zajosan girbegurba vonalaikkal.

Lent a szem gyorsan megtalálja Hencze Tamás és Nádler István képeit, utóbbiak tussal készültek papírra 2009-ben, ami ebben a kontextusban Hencze 1964-es kartonra olajfestékkel festett alkotásainak negyven évig fejlesztett, karbonszálas utódjává teszi őket.

Kósa János két grafikája miatt egyik szemünk sírni, másik nevetni kezd, ugyanis a manierista bugyborékolásig zsúfolt ceruzavonalak között elbújtatott sci-fi részletek jók, az 1998-as kép címe (Mandelbrot Társaság Titkos Éves Közgyűlésére igyekvők egy csoportja) ezt csak fokozza, a frissen készült másik kép mellett viszont bosszantóan virít a kigyomlálhatatlan Cím nélkül.

Tóth Angelika: Vino Rosso
Tóth Angelika: Vino Rosso

Egymás cinkosai egy kicsi és üdítő csalásban Bak Imre és Szabó Dezső, akik mindketten ofszetnyomatokat használtak alapanyagként. Bak Imre budapesti házakról készült képeket tükröz, Szabó Dezső pedig bécsi házak sziluettjét takarja ki fekete lakkfestékkel, mint egy instant Magritte.

Egyetlen, igazi papíros alkotónak itt Szíj Kamilla nevezhető, két nagyméretű képe maga a kézzel fogható idő és koncentráció, ami önmagát áramoltató dinamikájával, súrlófényben zsírosan csillogó színesceruza-vonásaival maradéktalanul visszaadja azt a meditatív energiát, ami a készítéséhez szükségeltetett.

Hasonló motívumot használ Haász Katalin is, aki munkáiban a Möbius-szalag monomániás megörökítője. Tiszta papírra perforált apró lyukakkal kijelölt erővonalai finoman játszanak a két-és háromdimenziós tér között.

Van, akinél visszasírjuk az olaj-vászon menüt, van ahol a felhasznált rengeteg papír pazarlásnak tűnik, de összességében szépen válogatott, a saját dimenzióját jól átfogó csoportos kiállítás látható a Virág Judit Galériában, ami sokakban elülteti majd az anyag szeretetének csíráját.

Papír panoráma
Virág Judit Galéria
Nyitva: április 30-ig