Árpád

Zsolnay múzeumi negyed

2012.05.02. 06:45

Programkereső

Gyugyi- és Winkler-gyűjtemény, család- és gyártörténeti kiállítás, mauzóleum, a Pécsi Galéria kiállítótere, fiatal képzőművészek szabadtéri installációi – feltérképeztük a Zsolnay Kulturális Negyed képzőművészeti helyszíneit. BESZÁMOLÓ 2. RÉSZ

Először is szögezzük gyorsan le: furcsa hibrid képződmény a Zsolnay Kulturális Negyed, hiszen egyszerre üzemel működő gyárként, ad helyet felsőoktatási intézménynek - a Pécsi Tudományegyetem kommunikáció és média, illetve néhány művészeti szaka talált itt otthonra -, tölt be amolyan kultúrházi funkciót - a tánctanfolyamokkal, könyvbemutatókkal, szabadiskolákkal, meghívott színházi előadásokkal, koncertekkel -, a helyiek mellett azonban a Zsolnay név távolabbról is idevonzza az érdeklődőket. Az I. Zsolnay Fesztivál keretében a messziről jött ember természetesen mindenből akart egy kis ízelítőt.

Sajnos, a látványmanufaktúrában - munkaszüneti nap lévén teljes joggal - csupán az asztalokat és a gondos rendben hagyott polcokat láttuk, mellette azonban elképedhettünk Winkler Gábor rózsaszín gyűjteményén. Higgyék el, kedves olvasók, egészen döbbenetes látvány mintegy ezer darab rózsaszín kerámia használati tárgy a fogkefetartótól a lavórig, a zsírosbödöntől a boroskancsóig, a vázától az állólámpáig, a kisebb-nagyobb tányéroktól a kisebb-nagyobb csészékig és bögrékig. És nem csupán külön-külön a tárlókban, hanem, sőt még inkább a rózsaszínre/rózsaszínnel berendezett mintaszobában. Barbie és barátnői itt igazán remekül éreznék magukat!

A Zsolnay aranykorába vezet be Gyugyi László gyűjteménye. Szín- és formaorgiára készüljön fel mindenki, aki belép a Sikorski-házba! A szecesszió legjelesebb képzőművészeinek és tervezőinek munkái töltik meg a földszinti tárlókat, az emeleten a historizmus jegyében és a millenniumra született darabok láthatók, tényleg minden, mi szemnek és szellemnek ingere. Tengeri csillagok, homárok, búzák, nimfák, faunok, árkádiai jelenetek, pipacsok, rózsák, tulipánok, sőt még egy koponya is felbukkan ihlető motívumként a tálakon, lámpákon, kelyheken, tulipános ládák, népi hímzések, keleti motívumok ihlettek képző- és nem iparművészeti alkotásnak tekinthető tárgyakat. És ilyenkor komolyan elgondolkodik az ember, hogy ha a huszadik század elején élve olyan szerencséje lett volna, hogy birtokol egy ilyen csodát, vajon egy csodálatos pipacsvázába beletett volna bármilyen virágcsokrot, vagy épp akkor rontotta volna el a tárgyat, ha funkciószerűen használja.

A család- és gyártörténeti tárlaton a magyar történelem elmúlt másfél évszázadát ismerhetjük meg sajátos szemszögből. Az alapítást és a felvirágzást az Osztrák-Magyar Monarchiában, az első törést, amit az első világháború okozott, a boldog békeidők újrakezdését és modernizálását, a második világháború veszteségeit, az államosítás, a kitelepítések őrült időszakát, a felső utasításra erőszakosan eltemetni akart hagyományokat, a tradíció feltámasztását, és a legjelenebb időket. És valószínűleg sokan fognak csodálkozni azon, mint ahogy mi is csodálkoztunk rajta, hogy a fentebb emlegetett dísztárgyak csupán amolyan bóbita voltak a Zsolnay-kalapon, mert a tömegtermelt használati tárgyak, az építészeti kerámiák, a kályhacsempék, az alacsony- és nagyfeszültségű vezetékek porcelán szigetelői, a kőagyag csövek, az egészségügyi fajansztermékek biztosították erre az anyagi fedezetet. Hiába, no, csak a művészetből soha ne lehetett megélni tájékunkon.

Kirándulásunkon próbáltuk kutatni az eozin titkát - gondoltuk, ha megszerezzük, nálunk a bölcsek köve -, gondosan elolvastunk, tanulmányoztunk mindent, még a mauzóleumba is elmentünk, de az a helyzet, hogy valószínűleg a Coca-Cola receptjére hamarabb rájövünk. Pedig a hajnal görög istennőjéről elnevezett anyag titkát a legendával ellentétben Kovács István nem vitte magával, "mindössze" annyiról van szó, hogy Zsolnay Vilmos igencsak járatos volt a mérnöki tudományokban, különb-különb családtagjai és alkalmazottai szintén magas szinten művelték a geológiát, a vegyészetet, a fizikához kapcsolódó számításokat, mi pedig állunk a tárlók előtt rájuk csodálkozva, őket csodálva. Mert csupán állni tudunk és csodálni, mivel az interaktivitásra gyakorlatilag egyetlen mód van, a családfának ágait és leveleit nyomkodhatjuk az érintőképernyőn. Ebből a szempontból mindenképp érdemes lenne a fejlesztésen gondolkodni, a többnyelvű feliratokra és ismertetőkre azonban nem lehet panasz.

A Zsolnay egyenlő a tradícióval, de a negyedben jelen vannak a legfiatalabbak is. A Pécsi Galéria aktuális tárlatán Herman Levente Zónák című kiállítása tekinthető meg. Nem túl vidámak a 36 éves marosvásárhelyi festő képei, Új Paradicsoma nem az a kifejezetten édeni hely, a Vázlatok magánhadsereghez gyakran elmosódott arcai is nyomasztóak, és természetesen a Tarkovszkij inspirálta művek sem derítik fel a látogatót. "Művei távol állnak a szokványostól, zavarba ejtő világot rejtenek: egyszerre árad belőlük egyfajta egyetemes nyugalom, ősi erő", "felbukkannak képein a változó jelen, a kísértő múlt vagy akár az ismeretlen (vészjósló) jövő képei", "művei egyfajta folytonosságot képeznek: szorosan egymásba kapcsolódnak, egymásból alakulnak tovább, miközben életszakaszaival szimbiózist alkotnak" - tudtuk meg a festményekhez kapcsolódó feliratokból. (A budapestieknek szolgálati közlemény: ősszel a művésznek a Várfok Galériában lesz kiállítása.)

Ennél jóval viccesebbnek bizonyultak a pécsi művészeti karra járók köztéri installációi. Nem csupán az első igazán nyári napsütés tette, hogy Tatár Boglárka Citromfülkéjénél beindult bennünk a pavlovi feltételes reflex - lásd: limonádé, tequila -, és persze bekerültünk Thorday Filoména Ágyába is. Köszönjük a kérdést, igen, remekül éreztük magunkat.