Gerzson

Pillantás szemszilánkok közé

2013.02.02. 06:57

Programkereső

Az Ernst Múzeum Tükör által homályosan - Arcok tegnap és ma című kiállítása érdekes párbeszédhelyzeteket kínál. A tárlat izgalmas összekacsintások mentén viszi színre az utóbbi ötven év arcképábrázolásának könnytelen, rideg drámáját. KRITIKA

A kiállítás plakátján egy megdermedt szellemábrázat látszik. A pókhálósra zúzott üveglap/tükörfelület mögött továbbá - belülről rálehelt, lebegő betűkkel - Szent Pál szeretethimnuszának ismeretelméleti alapvetése olvasható. A felsejlő, elmosódott arc szürke, kíváncsi kontúrja megbabonáz. Azt nem tudni csak, hogy magunkat látjuk-e benne, vagy valaki mást.

Az Angel Judit, Gulyás Gábor és Rózsás Lívia kurálta tárlat a portré legújabbkori képzőművészetben betöltött alkalmazási területei felől érdeklődik. És nem éri be egyszerű felmutatással. Az utóbbi nagyjából ötven év arcképábrázolásának komor, rideg, könnyek nélküli drámáját izgalmas összekacsintások, valamint párbeszédcsomópontok mentén viszi színre.

Az érkezőt Joseph Beuys egészalakos, majd' életnagyságú nyomata fogadja. A lendületes léptű, eltökélt, küldetéstudatos művészfigura a túlsó sarkokban megbújó, mérlegelő-merengő Beuys-portréval polemizál. Erdély Miklós alig odébb látható fotómontázsai Időutazásra hívnak. Erdély idősebb önmagát másolja rá egy-egy róla készült korábbi kópiára. Sajátos kettős önarcképeket teremt ezzel, az idősíkokat összemosó képmanipulációk főhősei ráadásul különös interakcióba is lépnek egymással. A korosabb, tapasztaltabb figura mintha aggódva nézné, s arra törekedne, hogy tanácsokkal segítse ifjabb önmagát. Akárha megváltoztatni szándékozna az újranagyított - és így ismételten elbeszélt - mikrotörténetek kimenetelét.

Míg Erdély saját magával teremt beszédhelyzetet, Ulrike Rosenbach Ne gondolják, hogy amazon vagyok című videóján egy szentet ábrázoló imágóra montírozza vonásait, majd rezzenéstelen arccal, íjjal lövöldöz az így képzett kettős portréra. A becsapódó nyílvesszők kemény koppanásai közé a szomszédos videókamrából az "ön született céltábla"-szövegfoszlány is odakeveredik. Kép és (idegen) hang kegyelmi együttállása születik ebből.

A mondat egyébként Hajas Tibor Öndivatbemutató című munkájából hallatszik át. A hetvenes években felvett film a Moszkva tér svájcisapkás, keménykalapos, csőnadrágba, konfekció-ballonkabátba vagy bőrszoknyába öltözött, SZTK-keret mögül zavartan pislogó népét mutatja be. A fél perc sztárságot félszegen, kérdőn, hányavetin tűrő, kényelmetlenül vagy keresetlenül megélő járókelők pózolását a komoly hangon kimondott, de komolyan aligha vehető instrukciók ellenpontozzák. A dokumentarista stílust kiforgató, illetve annak határait vizsgáló ironikus szándékra ráerősít a vetítőszoba elrendezése is. A tér kialakításának köszönhetően a film szereplői fölénk magasodnak, heroikus pózban látszanak.

"Ön nem egyedi, ön nem tipikus, ön nem elég tanulságos látvány" - szól még utánunk Hajas filmje, miközben már a Szépfalvi Ágnes festményén látható hatalmas és elérhetetlen, elegáns és hideg vászonnő megsemmisítő tekintetét keressük. A premier plánok örökkévaló femme fatale-ja mellett Jovián György és Fehér László fotórealista elmúlásképei kísérnek Bill Viola Hat fej című lassított érzelemvideójához. A legfontosabb tapasztalat, amit Viola hiperreál emoticonjai közvetítenek, hogy a kedélyállapot legelőszöris a szemek szögletéből és a száj görbülete felől olvasandó. Hangulatát el nem rejtheti tehát az sem, aki szótlan.

A következő teremben az átalakulás képeivel találkozunk. Cindy Sherman alkotásai számomra mindig is a változás paradoxonjáról, az önarcképek mögé bújás lehetetlen lehetőségének kalandjáról szóltak. Az amerikai művésznő évtizedek óta felpróbált szerepekben fotózza önmagát. Itt kiállított munkáin egyszer Marilyn Monroe-ként pózol, máskor meglesett dívát alakít. Sherman túlsatírozott kontúrokkal dekonstruálja a nő mítoszát, Rineke Dijkstra izraeli hadseregben szolgáló lányai azonban az egyenruha és a háború eredendően maszkulin vonásai felől építik újra a feminin hőst. Dijkstra modelljei bátran állnak elénk, mélybarna szemüket szinte az objektívbe fúrják. Az arcát a Ku Klux Klán fehér csuklyájával elfedő férfi viszont - a Dijkstra-képek mellett kiállított hatalmas méretű Andres Serrano-fotón - csak maszkja fedezékéből mer bennünket fürkészni. Sherman munkáin a kiismerhetetlen-, Serranonál a megismerhetetlen egyéniség válik a megjelenített csoport mintaértékű jelölőjévé. Előbbieknek vizuálisan túlburjánzó jellege, utóbbinak láthatatlansága okoz identitásvesztést mégis.

A Birgit Jürgenssen El innen! című munkáján szereplő nő önmagát félti, személyiségéért aggódik, amikor a fotóról szabadulás képtelen lehetőségével próbálkozik. Kezeit és arcát megadón tapasztja bár az üveglapra, tekintetével arra kér mégis, hogy - amennyiben lehetséges - mentsük ki őt a képkeret szorításából. Ha magunkkal visszük az emlékét, vágya meg is valósul voltaképp.

Az egyéniség túlhangsúlyozását, vagy annak éppenséggel a feladását követelő szerepek bemutatása után pár teremmel odébb a szerepek felcserélhetőségére, azok arcoktól is elváló összeolvadására találunk példákat. Marina Abramović és Ulay videója egymásba érő személyiségekről, összegabalyodó énekről szól, Valie Export fotósorozata pedig csigalépcsőket és arcokat mos össze. Export - német expresszionizmus montázsaira is reflektáló - fényképein az épített környezet mintha az arcélek protézisévé válna.

Ám, hogy az arc végleges eltűnésétől nem kell tartanunk, azt Türk Péter A részek a fejük tetején állnak című sorozata demonstrálja, kilenc meggyőző tételben méghozzá. Egy analóg fotó szétdarabolásával és a részek újrapozícionálásával és összeragasztásával Türk pixeles hatású, de végső soron az eredetihez igen hasonló képet tár elénk.

Ha el nem is tűnik, az arc olykor felismerhetetlenségig torzulhat. Ez történik Gaál József papírra festett, a groteszk trópusát működtető alkotásain. A roncsolt forma Gaál képein felvetett alakzatai mintha Veres Szabolcs - Lynch elefántemberét is eszünkbe juttató - festményén összegződnének. A Porthunt című, rémálomszínekben játszó vásznon tán egy megégett arcú, összevarrt szájú szörnyszülött vonásai tárulnak elénk. Lehetséges, hogy Hermann Nietsch épp a Porthunt figurájára tervezte a Veres képével szemközti falon található robotszerű litográfia-maszkjait? Az sem kizárt, hogy Marlene Dumas Elutasítottak című szériájának szereplői is felpróbálják őket, különös karneváli sokasággá változtatva a múzeum egyik falát. Lehetséges, hogy Arnulf Rainer épp hangoskodásuktól óvja azt a névtelen halottat, akinek arcára akvarellből terít szemfödelet.

A kiállítás utolsó darabján, Józef Robakowski Többszörös portréján magunk is a képtérbe kerülünk - ha tetszik: látszódunk színről színre -, ezért aztán a nagyjából ötven év ötleteiből szemezgető arcképcsarnoknak végül része lesz a látogató is. A kiállítás narratív íve a heroikus művész-önarckép ősi toposzának (Beuys) felvillantásától a tükrök által szétszóratott, közvetített és megosztott, a befogadó közvetlenebb interakciójára is számító reprezentációig (Robakowski) jut.

Internetnyelven szólva - amely szeretet híján alighanem zengő érchardver csupán - a portréábrázolás új esélye a megosztott közvetlenség lehet, a szubjektív objektivitás felé való kreatív odafordulás, amelyben a mémérzékeny Instragram-nemzedék élen jár máris. Ha pixelektől homályosan is, de kegyetlenül őszintén.