Auguszta

Mikor van a fotós elég közel?

2013.12.31. 06:58

Programkereső

A Robert Capa - A Játékos című tárlat arra vállalkozik, hogy a blockbuster fotókiállítások erdejében felmutasson valami olyat, ami nemcsak látványos, hanem túl is mutat a képeken. Ez az egyensúlyozás ugyan nem sikerül minden esetben, de a helyzet korántsem reménytelen. KRITIKA

Az Ernst Múzeum és a Robert Capa Központ történetéből egyebek mellett az szűrhető le, hogy jelenleg az itthoni, művészettel kapcsolatos ügyek között a fotográfia kiemelkedő jelentőséggel bír. Hiszen művészet és közönség viszonylatában a legsikeresebbnek mondható dolog a fotó. Meg persze az impresszionizmus. Nem véletlen, hogy minden nagyobb múzeumban rendeztek már nagy volumenű fotókiállítást függetlenül attól, hogy az adott intézménynek van-e köze a képalkotás e formájához vagy sem. És alapvetően evvel a koncepcióval nincs is semmi gond, egészen addig, amíg nagy attrakció nem válik üres lufidurrogtatássá.

Robert Capa
Robert Capa

Szóval itt van ez a Robert Capa-tárlat a Magyar Nemzeti Múzeumban. Blockbuster is, fotó is, sőt, a név is nagy: minden adott tehát, hogy silány spektákulummá alakított fényírócirkusz fogadjon minket a kiállítóterekben. Ilyesmiről azonban szó sincs, noha a Fisli Éva és Cs. Lengyel Beatrix által kurált kiállítás egyértelműen teszi a koncepció alappillérévé a könnyű befogadhatóságot és a látványos installációra építő megközelítést. Ezekre rímel a tény, hogy a képek nagy része egységes méretű, hiszen nem vintázs vagy korabeli nagyításokat láthatunk, hanem az úgynevezett Mestersorozat darabjait (ez egy olyan tárgyegyüttes, ami kizárólag Tokióban, New Yorkban és Budapesten található meg a világon, és Robert Capa 937 Richard Whelan és Cornell Capa által válogatott képét tartalmazza, amit az eredeti negatívokról nagyíttattak az 1990-es években). Ennélfogva a fényképek alatt kizárólag a téma megnevezése és a dátum szerepel.

Lóversenyen, Deauville, Franciaország, 1951. augusztus. Robert Capa felvétele© International Center of Photography, New York–Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye
Lóversenyen, Deauville, Franciaország, 1951. augusztus. Robert Capa felvétele© International Center of Photography, New York–Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

Bár az itt-ott enteriőrökké alakított sarkok néha öncélú kulisszákká válnak, az installálás példaértékűnek mondható, hiszen a legtöbbször kiválóan szolgálják a fotókat. Ez a Fotóriporter-teremben bizonyul kiemelkedőnek, ahol a nagyobb dokumentumok tárolására szolgáló fiókokat kihúzva korabeli újságok másolatait találjuk Capa képeivel, egyes esetekben vintázskópiákkal és magyarázó szövegekkel kiegészítve, de sötétkamra-berendezés és a képtávíró is rámutat arra, hogy a haditudósítás akkoriban kissé más körülmények között működött és a "képéhség" más léptékben mint manapság, de azért létezett. Végső soron az említett fiókos megoldás nagyban meghatározza a tárlatot és annak befogadását: úgy is végig lehet menni, hogy egyet se húzunk ki, és csak a képeket nézzük, de teljesen el is lehet mélyedni a kiegészítő információkban, melyek fényében újra meg lehet vizsgálni a fényképeket.

A kiállítás öt terembe és négy hívószó köré rendezi az életművet. Sajnos az építészeti adottságok úgy diktálták, hogy csak lineáris rendben lehet végigmenni, viszont a koncepció, Capa különböző szerepeinek felvillantása, egy másfajta teret kívánna meg, ahol ide-oda lehet cikázni a termek között, hiszen ez a négy szerep kronologikusan egyáltalán nem határozható meg, és nem határolható el egymástól. Ettől függetlenül viszont az egyes termek-témák egy-két kisebb hibától eltekintve szépen lettek kidolgozva.

Juliana királynő Maryke lányával, Soestdijk Palace, Hollandia, 1951. Robert Capa felvétele© International Center of Photography, New York—Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye
Juliana királynő Maryke lányával, Soestdijk Palace, Hollandia, 1951. Robert Capa felvétele© International Center of Photography, New York—Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

A legnagyobb anyagot és legtöbb ötletet mozgósító egység értelemszerűen Capa fotóriporteri mivoltával foglalkozó terem, melyben a már említett sötétkamra-installáció és a fiókos szekrények találhatók. Itt a falakon lógó képek széles skálán mozognak térben és időben is: kezdve a spanyol polgárháborúval, az 1936-37-es párizsi eseményekkel és a II. világháborúval, folytatva az 1938-as kínai-japán háború és az 1940-es mexikói elnökválasztás felvételeivel, egészen a különböző fotóesszés megbízásokig, melyek témái között a Tour de France, a Saar-vidék és Oroszország is szerepelt. E fotográfiák horizontja a fiókok mélyén lapuló anyagokkal tágul néhol elképesztő méretűre: első körben a húszas évek végére kialakuló új stílusú képes újságírás bemutatása rávilágít arra, hogy az egyre fontosabbá váló képek hogyan alakították át nemcsak a nyomtatott sajtót, hanem a világról való tudást és gondolkodást is. Ebből következően pedig különösen fontossá válik, hogy a kiállítás bemutatja, miként befolyásolta a szerkesztés, a képaláírások és a képek manipulációja az eredeti, nyersanyagon levő felvételt, például az egyik legendás D-Day-kép retusnyomokkal tarkított korabeli sajtónyomatán keresztül. A kurátorok koncepciójának ez a terem a legerősebb pontja, ami témáját a kontextus finom rétegeinek felvillantásával árnyalja.

Sajnos az emigránslétet szimbolizálni hivatott kávéházi enteriőr által teremtett kényelmes-polgárias légkör az első teremben finoman fogalmazva szembemegy a falakra helyezett fotográfiákkal, melyek többek között a II. világháború után Magyarországra visszatérőket, 1949-ben Izraelben letelepedőket és 1939-ben Barcelonában hontalanul maradtakat ábrázolják. Így kissé veszít érdeméből az, hogy maguk a képek fájdalmasan szépen vázolják föl a haza, az ideiglenes haza vagy az új haza problémakörét, valamint a történelem eseményeinek kisebb közösségekre vagy egyénekre gyakorolt hatását. Arról nem beszélve, hogy a fotók stílusán és hangvételén mennyire érződik, hogy Capa tizenéves korától folyamatosan járt-kelt a világban, s így valamilyen mértékben át tudta érezni az alanyok adott élethelyzetét.

Robert Capa: Hanku, Kína, 1938. március
Robert Capa: Hanku, Kína, 1938. március

A tárlat címében a "játékos" kifejezés egy összetett fogalomként érthető, míg az azonos címmel ellátott terem, noha valamennyit megtart az árnyaltságból, inkább egyszerűen Capa játékszenvedélyét helyezi középpontba. Ez a képegyüttes amilyen jó intermezzóként szolgál két nagyobb lélegzetű szakasz között, és amilyen jól ellenpontozza a fotóriporteres egységet, olyannyira nehezen megragadható, és így könnyen keresztül lehet siklani fölötte. Valahol ezen a tájon éreztem azt, hogy a kiállítás kezd veszteni összeszedettségéből, és már nem egyensúlyoz olyan szépen az összetett problémák bemutatása és a könnyű befogadhatóság között. A végére maradt a Hős című terem, amely a sokféle anyagot nem szintetizálja kellőképpen, s így az széttartóvá válik. Hiába indul jól a fotóriporter mint hős elmélettel és Cornell Capa idézetével, ami a fotós "emberiség iránti elköteleződés[ét]" taglalja, ha utána a Magnummal és Capa jelenkori örökségével foglalkozik. Pedig Capa hős-mivolta nem hírnevében rejlik, hanem pont a terem másik végében előkerülő "közelség"-elméletben és annak gyakorlati megvalósításában. És ez, ha úgy tetszik, az egész kiállításra is visszahat: a tárlat kisebb-nagyobb hibái nem feledtetik magukat a képeket, és az embereket, valamint a történelem egy-egy pillanatát, melyeket elénk hoznak. A fotós mindig elég közel volt.