Lázár, Olimpia

Viccelhetünk-e a holokauszttal?

2015.04.29. 07:50

Programkereső

Mindenki egyetért azzal, hogy a holokausztról beszélni kell, és azzal is, hogy nem mindegy, hogyan. Míg a hivatalos keretek között zajló megemlékezéseknek megvan a szokásos rituáléja, addig a művészet hatáskörét illetően időről időre felmerül a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán, és ha lehet, akkor lehet-e máshogy szólni a tragédiáról, mint ahogy a tradicionális megközelítések teszik. És ami még felforgatóbb kérdés: belefér-e a művészet szabadságába a humor?

Februárban villámgyorsan ráugrott a nemzetközi sajtó az észtországi Tartu Art Museum kiállítására, amely a kritikusok szerint humorral és gúnnyal közelített a holokauszthoz. A helyi zsidó közösségek tiltakozása mellett a Jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ vezetője, Ephraim Zuroff is ízléstelenséggel vádolta My Poland, Remembering and Forgetting (Az én Lengyelországom - Az emlékezésről és a felejtésről) elnevezésű kiállítást, és követelte annak bezárását. Rael Artel, a kiállítás kurátora elutasította "a múzeumi cenzúrát", de elnézést kért azoktól, akiket megbántottak, végül a két legvitatottabb installációt eltávolították, és csak külön kívánságra és megfelelő magyarázattal ellátva mutatták be a látogatóknak. 

Zbigniew Libera: Residents, 2003 (Forrás: Tartu Art Museum)
Zbigniew Libera: Residents, 2003 (Forrás: Tartu Art Museum)

(Az üres kiállítótérben aztán a médiában és közösségi oldalakon terjedő vita dokumentumait állították ki.) Az azóta véget ért, az Észt Kulturális Alapítvány és az Észt Kulturális Minisztérium által is támogatott tárlatról Rael Artel így nyilatkozott lapunknak: a céljuk soha nem volt, hogy kinevessék, kigúnyolják a holokausztot, vagy etnikai csoportokat sértegessenek, az ő szerepük az, hogy a művészetet közvetítsék. "A tárlat kétségkívül érintett egy nagyon érzékeny témát, aminek megvitatására a társadalom talán még nem érett meg" - mondta lapunknak. Az igazgató szomorúnak tartja, hogy a negatívan nyilatkozók anélkül foglaltak álláspontot, hogy megnézték volna a kiállítást, vagy egyáltalán odafigyeltek volna arra, mit akartak kifejezni vele.

Gázkamrában a fogó

A kiállítók közül többen korábban a Velencei Biennálén is szerepeltek, és a lengyel-izraeli, illetve amerikai-lengyel-zsidó Art Spiegelman is köztük volt. A világhírű, szintén nagy port kavart, mára kultikussá vált Maus-sorozat szerzőjének másik képregényében egy zsidó családi ékszer szörny alakot öltött, utalva a holokauszt borzasztó örökségére.

John Smith: Holocaust, 2001 (Forrás: Tartu Art Museum)
John Smith: Holocaust, 2001 (Forrás: Tartu Art Museum)

Egy másik festményen két férfi autózott az ikonikus Los Angeles-i Hollywood felirat helyére illesztett Holocaust felirat felé, Zbigniew Libera Residents című fotóján pedig boldogan mosolygó emberek álltak a szögesdrót mögött, annak az 1945-ös fényképnek az alaphelyzetében, amellyel évtizedeken át a történelemkönyvekben illusztrálták a témát. A legnagyobb botrányt a nemzetközileg elismert, lengyel Artur Żmijewski két, utólag eltávolított videója okozta: a 80064-ben egy idős túlélő a láger óta bőrén viselt rabszámot tetováltatja újra, a Game of Tag-ben pedig meztelen felnőttek fogócskáznak a gázkamrákban.

Bár rég volt példa ekkora nemzetközi felháborodásra, közel sem a Tartu Art Museum kiállítása volt a holokauszt első formabontó és botrányos megközelítése az elmúlt 70 évben. A Dancing Auschwitz elnevezésű, 2009-es projekt egyik videóján holokauszttúlélők leszármazottai táncolnak koncentrációs táborok előtt és egyéb holokauszthoz köthető helyszíneken, Gloria Gaynor I will survive című -dalára.

Art Spiegelmann már említett Maus-sorozatában antropomorf egerekkel és macskákkal mesél a vészkorszakról, olyan előítéletekre rájátszva, amik szerint a zsidók kártevők, a lengyelek disznók, a franciák békák. Zbygniew Libera 1996-os LEGO Concentration Camp-jében sokan a holokauszt leegyszerűsítését, sőt, az építhető jellegből kifolyólag a tagadását látták. Szintén nagy vitát generáltak a nagyközönség számára is ismert Az élet szép (Roberto Benigni, 1997) és az Életvonat című filmek, amelyek humoros keretbe teszik a népirtást - igaz, a végkifejlet mindkét nagysikerű alkotás esetében tragikus. A filmek esetében a rendhagyó attitűd különösen feltűnő, hiszen a Schindler listája óta tudjuk, hogy a nácik rémtetteit ez médium juttatta el a leghatásosabban az emberekhez. Az idei Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjába jutott magyar film ebből a szempontból kíváncsiságra ad okot: Nemes Jeles László rendező szerint az az auschwitzi Sonderkommandóról (a gázkamrákban megölt emberek tetemeit égető rabokról) szóló alkotásban tudatosan szembementek a holokausztfilmek ábrázolásmódjával, kerülték a megszokott "kódokat". "Olyan a film, mintha egy kulcslyukon keresztül látnánk a tábort" - előlegezte meg a rendező.

LEGO Concentration Camp, 1966 (Forrás: www.raster.art.pl)
LEGO Concentration Camp, 1966 (Forrás: www.raster.art.pl)

Szűkülő mozgástér

Az ellentmondásos holokauszt-művek, illetve az általuk gerjesztett népharag a szólásszabadság mellett elsősorban azt az emlékezetpolitikai kérdést veti fel, hogyan illik és kell ábrázolni a múltat. Pető Andrea egyetemi tanár, a Közép-Európai Egyetem munkatársa szerint szerint a 90-es évekig egyrészt tabuk, másrészt kanonizált ábrázolásmódok övezték a kérdést, aztán történt egy nagy levegővétel, és a témába a rendszerváltástól kezdve sok minden belefért. Artur Żmijewski művészetét a 90-es években például oktatási célokra használták, hogy kitörjenek a "megfagyott ikonográfiából", amelyet a konvencionális emlékműállítás, a csíkos rabruha és a szögesdrót jelentett. Magyarországon 2004-ben meg is nyílt az első, jelentős, nagyszabású, Elhallgatott Holocaust című kiállítás a Műcsarnokban, amely a legváltozatosabb alkotásokat vonultatta fel az elmúlt évtizedekből.

"Most egy másik időszakot élünk. Az a fajta művészi reflexió, ami másfajta keretben mozog, mint a tudományos vagy az esztétikai, visszaszorulóban van. Szűkül a mozgástér, növekszik az antiszemitizmus, teret nyer az Iszlám Állam, újra hidegháború van. A 90-es években volt rá törekvés, hogy ezek az emlékezetkultúrák összekapcsolódjanak, egymás mellett jelenjenek meg és figyeljenek egymásra, most azt látjuk, hogy húzódnak szét, polarizálódnak" - fejti ki a kutató, aki szerint az ellentmondásos helyzetben az is szerepet játszik, hogy a különböző emlékezetkultúráknak nagyon változó az érzékenysége, Amerikában például szabadabban, Európában merevebben kezelik a kérdést. Az észteknél ez különösen kényes téma, hiszen egyfajta emlékezetpolitikai versengés van: elsősorban a szovjet megszállás jóval nagyobb, 250 ezres áldozatára koncentrálnak, pedig a náci népirtásban az észt gárdák is érintettek voltak, az országban tíz tábor is volt.

Artur Żmijewski: 80064, 2004 (Forrás: www.gallerytpw.ca)
Artur Żmijewski: 80064, 2004 (Forrás: www.gallerytpw.ca)

"Agyamban kopasz cenzor ül"

Ebben a viszonylagosságban nehéz megválaszolni a művészet univerzális határait, viszont tény, hogy ez egy olyan szabad, korlátlan terület, amelyet nem köthetnek gúzsba azok a szabályok, amik a tudományt. Pető Andrea a cenzúra ellen van, szerinte ha egy kiállítás "invitation only" lesz, abban a pillanatban az egésznek a lényege vész el. Anselm Kiefert hozta fel példaként: a német művész végigjárta azokat a helyeket Európában, ahol a Führer lefényképezkedett, és Hitler-szalutálással lefotózta magát hátulról Caspar Friedrich híres festményének pózában. "Őrült botrány volt belőle. Ő azzal védekezett, hogy ez eredetileg egy indiai napköszöntés, amit ő németként ezzel a sorozattal szeretne visszavenni a náciktól. Elindított egy kritikus gondolkodást arról, hogy mi a németek szerepe, felelőssége, mit tehet egy 2. generációs német festő. Ha cenzúra van, semmi nem indult volna el" - fejti ki. 

Szintén a cenzúra ellen beszélt Szántó T. Gábor író, a Szombat főszerkesztője is. Emlékeztetett a Kertész Imre Sorstalanságáról szóló, a hetekben a Facebookon keringő, '70-es évekbeli lektori jelentésre. Ebben ostoba érvekkel utasították el a regényt, amely rendhagyó is, botrányos is, hiszen a vészkorszakot civilizációkritikai perspektívába helyezi. "De Jeles András Senkiföldje című filmje, vagy tavaly bemutatott színdarabja, az Auschwitz működik is rendhagyó, provokatív. Ahogy minden fontos mű az" - véli. Az író saját bevallása szerint ő maga is él az irónia eszközeivel a Kérem, engedjék előre a Holocaust-túlélőket című elbeszélésében, vagy Édeshármas című regényében. "A irónia olykor segít érzékeltetni a tragédiát. Ez a Sorstalanság egyik hatásmechanizmusa is. A vészkorszak közvetlen ábrázolásának esztétikai lehetősége azonban számomra kétséges, nemcsak humorosan, egyébként is" - teszi hozzá. "Attól egyébként, hogy valami ízléstelen, még nem antiszemita. Az antiszemitizmus viszont ízléstelen. A tiltakozás még nem cenzúra, a vita tudáshoz vezethet" - fejtette ki lapunknak.

Artur Żmijewski: 80064, 2004 (Forrás: www.gallerytpw.ca)
Artur Żmijewski: 80064, 2004 (Forrás: www.gallerytpw.ca)

Az alkotó szándéka

A megengedő szemszögből nézve tehát az észt múzeum sem követett el óriási bűnt a szokatlan kiállítással, csupán rosszkor volt rossz helyen. Libera szándéka a mosolygó emberek szögesdrót mögötti ábrázolásával deklaráltan az volt, hogy saját holokausztértelmezéseinkkel szembesítsen minket: emlékszünk-e a törikönyvben látott fotóra, lehet-e több az egyén emlékezése, mint amit a történelemtanítás közvetít? John Smithnél a Holocaust-Hollywood felirat egyszerre utal a holokauszt ábrázolásának filmipar általi kommercializálódására és a filmes világgal szembeni sztereotípiákra, miszerint Hollywoodban sok a zsidó. A sztereotípiák viszont bennünk jelennek meg, a műalkotás tehát tükröt tart felénk - valahol pedig ez a művészet dolga. Mint ahogy Jane Corman táncos videói sem a népirtás emlékének meggyalázása céljából készültek; ezt jelzi az is, hogy művész a témához kapcsolódó fotósorozatot, dokumentumfilmet és olyan videót is készített, amelyben túlélő szülei otthon a kertben táncolnak barátaikkal. Mindez a túlélők élethez való hozzáállását, sőt, jogát tükrözik - illetve hogy a holokauszt feldolgozásának másfajta módjai is léteznek mind egyéni, mind művészi értelemben. Az időbeli távolodás lehetővé teszi az újragondolást, de a folyamat mindenképpen lassú: úgy tűnik, egyelőre szükség van arra, hogy a kezdeményezők, vagy épp a humorral közelítők között legyenek a témában érintettek - ott van rögtön Woody Allen példája, akinek zsidó identitással való viccelődését könnyebben befogadja a társadalom. De példának felhozhatjuk a Gólem Színház (ami az egyetlen kifejezetten zsidó színház Magyarországon) és a Dumaszínház közös, nemrég bemutatott, kifejezetten a sztereotípiákra, rasszizmusra és xenofóbiára épülődarabját, a Zs-kategóriát, amely az alcíme szerint "önfeledt zsidózás revüvel". Borgula András rendező szerint a közönség tőlük jobban elfogadja a humort, "mert azt gondolják, hogy egy vagy közülünk, így ez nem antiszemitizmus, hanem kritika".