Etelka, Aletta

Akiknek a művészet volt az egyetlen lehetőség 2.

2015.10.29. 08:12

Programkereső

Folytatjuk a mesébe illő sorsokról szóló sorozatot, amelyben hátrányos helyzettel induló, ennek ellenére sikeressé váló művészeket mutatjuk be.

Célunk nemcsak a pozitív vagy követendő példák reflektorfénybe helyezése volt, hanem a művészet egyik lehetséges jótékony hatásának megmutatása; ha már más nem, ez talán képes áttörni a társadalmi mobilitás előtt magasodó, egyre vastagodó falakat. Az első részben Snétberger Ferenc gitárművész, Balogh Tibor festőművész, Barnás Ferenc író és Orsós Lajos filmes történetét tettük közzé, most pedig következzen Kálid Artúr színész, Vári Zsolt és Káli-Horváth Kálmán festők és Sárközi Gyula balettművész portréja.

Kálid Artúr, színész: „Az egész életem ott van a színpadon”

„A pályám meghatározó eleme a szerencse – vagy lehet gondviselésnek is nevezni. Mindig olyan emberek vettek körül, akikért hálát adhatok a sorsnak” – fogalmazta meg lapunknak a színész, aki 18 éves koráig nevelkedett állami gondozásban. Bissau-Guineából származó édesapja a 60-as évek végén tanult Magyarországon egy gépipari technikumban; édesanyjával egy Váci úti munkásszállón ismerkedett meg. Szerelmükből született meg Artúr 1970-ben, de mivel Bissau-Guineában éppen polgárháború volt, a sorköteles fiatalokat, köztük édesapját is hazahívták.

Kálid Artúr

A katonák nőt és gyereket nem vihettek magukkal, 18-19 éves édesanyja pedig megrémült a félvér kisgyerekkel járó felelősségtől, ezért otthagyta a kórházban. Kálid Artúr így került rögtön a születése után állami gondozásba Sóstóra, ahol még édesapja is meglátogatta később, a rendezett családi életre azonban nem nyílt lehetőség. „Anyám soha nem akarta, hogy így legyen, többször tett rá kísérletet, hogy ő neveljen, de ezek a próbálkozások nem sikerültek jól, és elvettek tőle” – magyarázta Artúr. Öt és nyolcéves kora között valóban édesanyjánál élt, aztán a Nyíregyháza melletti Berkeszre került nevelőotthonba. Szerinte zűrös történet az övék, és az anyját elítélőkre egyetlen érvet szokott felhozni: „Dönthetett volna úgy is, hogy nem szül meg. A probléma az volt, hogy nem voltak olyan körülmények, amik között nevelni tudott volna.”

Gyerekkora során többször is felmerült, hogy örökbe fogadják, de mivel édesanyja hivatalosan sose mondott le róla, a törvényes adoptálás útjába mindig akadályok gördültek. Fél évre sikerült magához vennie egy arab orvosnak és magyar feleségének, de később kiderült, hogy csak a letelepedési engedély motiválta a házaspárt.

A berkeszi gyermekotthonban. Kálid Artúr balról a harmadik
A berkeszi gyermekotthonban. Kálid Artúr balról a harmadik
Fotó: Facebook / Kálid Artúr

Mégis van egy család, akiket nevelőszüleiként említ, és akik nevét hivatalos irataiban ma is viseli: 9 éves korában találkozott először a Winkler-házaspárral. „Mamája” azonnal sírva fakadt, mikor kiléptek az ajtón; azonnal örökbe akarták fogadni. Ez nem történhetett meg a jogi helyzet miatt, a kapcsolat és támogatói háttér azonban megmaradt: főleg a téli, nyári, tavaszi szünetekre korlátozódott, amiket Pesten töltött a kisfiú. A különleges kötelék a mai napig tart, Kálid Artúr és Murányi Tünde közös gyermekeinek családneve is Winkler.

„Az intézetet rémséges helyként szokták emlegetni – ebben sok igazság van. Össze voltunk zsúfolva 35-en egy nagy szobában, emeleteságyakon. Farkastörvények uralkodtak. Egy voltál a sok közül, nem kaptad meg azt a figyelmet, amit egy családban. Ebből a szemszögből én szerencsésnek mondhatom magamat: félvérként „ritkaságnak” számítottam akkoriban, értelmes és tisztelettudó voltam, ezért eléggé szerettek a nevelők, el is voltam kényeztetve egy kicsit. Volt egy másik mázlim is: faltam a könyveket. Többen el is mondták rólam, hogy él bennük egy kép rólam: kinn játszanak a gyerekek, én meg bent olvasok a szobában. Kapcsolatba kerültem a szavakkal, az irodalommal, a versekkel. A versekkel kezdődött minden” – meséli a Fideliónak. Irodalomtanára arra ösztönözte, szavalja is el a költeményeket, 10-11 évesen így lett belőle versenyekre járó, ügyeletes versmondó. 1988-ban a Ki mit tud?-on második is lett ebben a kategóriában.

Kálid Artúr a Berkeszi Gyermekotthonban szaval
Kálid Artúr a Berkeszi Gyermekotthonban szaval
Fotó: Facebook / Kálid Artúr

A gyermekotthonban volt tévé, ő pedig elkezdte felismerni és utánozni a magyar színészek hangját a filmekben, innen datálható a szinkronnal kapcsolatos megszállottsága. Egy állami gondozottakról forgatott játékfilm castingja során került közelebbi kapcsolatba a színészettel, és bár a filmbe nem került be, 12 évesen már világos volt számára: abból a sorból, amibe kényszerült, a színészettel fog kitörni.

Megfordult persze egy B-terv is a fejében, mégpedig az, hogy katonai szakközépiskolában tanuljon tovább, és szakács legyen. Ebben azonban Sárika néni, az osztályfőnöke akadályozta meg, aki – gondviselő híján – a jelentkezési papírok aláírására jogosult személy volt. Akkor ebből óriási veszekedés lett, ennek ellenére a mai napig imába foglalja a tanárnő nevét. „Azt mondta nekem: »Artúr, én jól ismerlek téged. El tudod képzelni azt a kötöttséget, amit egy katonai pálya jelent? Menj gimnáziumba, megvan hozzá az eszed, és 4 év után még mindig eldöntheted, merre tovább.« Pontosan tudta, amit most már én is tudok magamról” – emlékszik vissza a színész.  

Mikor jelentkezett a Színművészeti Főiskolára,  úgy gondolta, hogy ha az első rostán kiesik, sose próbálja meg még egyszer. Többen óvták a pályától a bőrszíne miatt, és mint utólag kiderült, ez a félelem nem volt alaptalan. Emiatt rezgett is a léc a felvételin: a tanárok közti vita tárgya az volt, jót tesznek-e vele, ha felveszik, később aztán mégsem kap szerepet speciális alkata miatt. Végül a tehetsége meggyőzte a tanári kart. Igaz, a főiskolai évek nem zajlottak zökkenőmentesen, az első év végén kirúgásközelbe is került, mert nem nyílt meg elég jó ütemben. „Nagyon zárkózott voltam, kezem-lábam remegett, azt se tudtam, mi ez az egész” – emlékszik vissza. „Szirtes Tamás osztályfőnökömnek köszönhetem, hogy nem rúgtak ki. Látott bennem valamit mélyen van begubózva, aminek idő kellett, hogy megmutatkozzon. Joga volt megvétózni az egész tanári kart, így maradtam benn; a plusz egy év elég volt ahhoz, hogy öles léptekkel elkezdjek fejlődni. Így lettem színész.”

Zárkózottságáról egyébként így vélekedik: „Ha bizalmat érzek valaki iránt, és abban valami eltörik, az helyrehozhatatlan. Ez biztosan védekezési mechanizmus. A zárkózottság érvényes a színészi munkámra is, például elég szemérmes vagyok a próbákon. Ez a szakma elég perverz; nem biztos, hogy ezt választanám, ha újrakezdhetném. Színészként iszonyú kiszolgáltatott az ember, és hát kinek hiányzik ez, főleg ilyen előélettel? Ezért is nehezen adom a fejemet a társulati létre. Hatalmas bizalom és sok-sok különböző tényező együttállása kell, hogy függetlenségemet feladva leszerződjek valahová” – fejti ki Kálid Artúr, aki a főiskola után a Vígszínházhoz került, majd évekig volt a Bárka Színház tagja. Azóta pedig szabadúszó: a Jurányi Inkubátorházban a Zs-kategóriában látható, illetve a Magyar Színházban két előadásban is. „Ehhez képest most családban élek, ami nagyon nagy kötöttség. Az állami gondozott gyerekek legfőbb vágya mindenen túl, hogy családban legyenek” – teszi hozzá.

A kérdésre, hogy személyes sorsa hozzáad-e valamit színészi kvalitásaihoz, azt válaszolja: feltétlenül. „Akár el akarom titkolni a személyiségemet, akár nem, bármit csinálok, akkor is látszik. Az egész életem ott van a színpadon. Egy mélyen vallásos ember hite is meglátszik játék közben, és ő ezt nem is feltétlenül veszi észre. Több helyről is hallottam már, hogy másfajta nyitottságban, másfajta rezdüléssel létezem játék közben; hogy egy plusz titkot érzékelnek bennem, amit nem nagyon tudnak megfogalmazni. Az ilyesmit mímelni se lehet, mert lebukik az ember.” A színészt rendszeresen hívják gyermekotthonokba, ilyenkor sokszor állítják be a kitörés pozitív példájaként. „Mindig elmondom, hogy az én életem ilyen szempontból speciális; a színészet egy extrém vállalás, nem feltétlenül a legegyszerűbb kitörési pont. Nagyon keveseknek jön össze. Hegesztőként is lehet teljes életet élni, mert a legfontosabb, hogy az ember meg találja, amitől boldognak érzi magát. Ez nekem a színészet lett. Ettől még nem ajánlanám a gyermekeimnek” – összegzi gondolatait lapunknak.

Vári Zsolt, festőművész: „A festészet által éltem túl a gyermekkoromat”

Szintén megjárta a berkeszi gyermekotthon Vári Zsolt festőművész, aki a kérdésünkre, hogy milyen családi háttérrel indult, azt válaszolja: családi háttere nem is volt. Három hónapos korában került állami gondozásba, húsz évig nevelkedett nevelőintézetekben, a legmeghatározóbb élmények pedig Berkesz mellett Tiszadobon érték.

Vári Zsolt
Vári Zsolt
Fotó: Facebook / Vári Zsolt festőművész

A kiemelkedés számára egy folyamat volt, de elmondása szerint talán minden a festészettel és a szép zenék hallgatásával kezdődött. „Elkezdtem rajzolni, majd festeni. A visszajelzések pozitívak voltak. Erőt adott, hogy valamiben jó vagyok, és ezt látja a környezetem. Festettem és csak festettem. Az intézetben elértük néhány társammal, hogy kapjunk egy kicsi, „műhelynek” mondott helyiséget, de számunkra az volt az álmok szigete. Ott magunk lehettünk, és elmélyedhettünk a művészetben. Szívesen tanulmányoztam nagy festők festményeit is. Másoltam őket, közben rengeteget tanultam. Igen, a festészet által éltem túl a gyermekkoromat, és ez segített át a felnőtt valóságba is. Ez volt a mankóm, és legbelül éreztem, hogy nekem festeni kell” – meséli lapunknak, utalva arra a tiszadobi önképző körre, ahol előző cikkünk festő alanya, Balogh Tibor tehetsége is szárba szökkent. 

Zsolt a Brassai Sámuel Szakmunkásképzőben tanulta ki a hegesztő szakmát, majd az érettségi után Budapestre költözött, és a festészetet választotta hivatásnak. Egy ideig rajzfilmrajzolóként, a Pannoncolor Kft. Művészfesték gyártónál minőségellenőrként, magánrajztanárként dolgozott, illetve megrendelésre egyedi weboldalakat és videóklipeket készített. 1998-ban bekapcsolódott a Cigány Ház alkotótábori munkájába, azóta állandó résztvevője és kiállítója az alkotóközösségnek.

Zsolt az intézetben még nem ismert roma identitását, ezzel csak akkor szembesült, amikor kilépett az intézet falain túlra, és megkezdte saját, önálló életét. „Onnantól kezdve mondhatom, hogy mai napig érzem a súlyát. Mindennel kapcsolatban háromszor annyit kell bizonyítanom, mint aki mögött ott áll egy segítő, támogató, esetleg befolyásos család. Ezt sokáig nem is értettem meg, csak küzdöttem. Bizonyítani akartam, megmutatni a világnak, hogy én is képes vagyok nagy dolgok megvalósítására. Igyekeztem mindenben kitűnni. De nagyon sok tanulás és tapasztalás kellett ahhoz, hogy azzá váljak, aki ma vagyok” – idézte fel lapunknak.

Vári Zsolt
Vári Zsolt
Fotó: Facebook / Vári Zsolt festőművész

Elmondása szerint segítői, támogatói azok voltak, akik „meglátták az igazi énjét”, akik felül tudtak azon kerekedni azon, hogy intézetből jött és roma származású. Egyik ilyen volt Hubay Miklós drámaíró, aki pártfogója és keresztapja is lett. „Ő észrevett, tanított, sokat beszélgetett velem. Megmutatott nekem olyan dolgokat a világból, amelyek kimaradtak a korábban az intézetben töltött, ingerszegény éveimből. Csodálatos volt az a 15 év, amit közösen töltöttünk el.” Bencze Ottó író szintén azok között volt, akiknek sokat köszönhet, ő tanította meg olyan gyakorlatias dolgokra, mint a programszervezés, tárgyalás. „Neki köszönhetem, hogy ma már magam is megírok kulturális pályázatokat, le tudok ülni vezetőkkel beszélni. Ezek fontos dolgok. Másnak természetes, mert látja, a szülei hogyan dolgoznak. Nekem ehhez nem volt mintám, magamnak kellett észrevenni a segítőimet.”

Vári Zsoltnak a Balázs János Galériában 1999-ben, 2002-ben voltak önálló kiállításai, 2005-ben a Nőábrázolás a roma képzőművészetben, 2007-ben a Mi arcunk portrékiállításon, 2009-ben a Köztetek csoportos tárlaton volt látható. Alapítója és egyik vezetője a 2003-ban alakult magyarországi Roma Galéria Egyesületnek. 2004-ben résztvevője volt a Műcsarnok Elhallgatott holocaust tárlatának. 2007-től az Open Society Institute Roma mentor projektjében meghívott mentor, ugyanettől az évtől a budapesti V. kerületi Roma Nemzetiségi Önkormányzat keretében rajzcsoportot szervezett és vezetett. Festészetére nagy hatással voltak versek, drámák, színházi élmények, Olaszországban és Spanyolországban tett utazásai. Ma már leginkább portrékat fest.

A harmadik kapaszkodója legvégül a saját családja lett. „Sokára, de úgy érzem, megtaláltam a társam, a másik felem,  aki megismerte a lelkem, aki enged szárnyalni, de fogja is a kezem, ha épp arra van szükségem. Most élem meg azt, ami kimaradt a gyermekkoromból. Amikor a kisfiammal vagyok, tanulom meg, milyen is az igazi gyermeki játék, a valódi gondoskodás. És boldog vagyok, hogy feleségemmel a gyermekemnek a legfontosabb dolgot, a családot és a szeretet adhatom. Ez egy védelmező burok, ahova jó hazatérni, ahonnan boldogan kelek útra, és egyet tudok: mindig várnak.” - vallja be a Fideliónak. 

Sárközi Gyula, táncművész „Felhőtlen, gondtalan boldogságot tükrözött a musical és a tánc világa”

Míg a festészet és a zene világa a társadalmi mobilitás szempontjából rugalmas és nyitott rendszernek tűnik, addig a táncról ugyanez első pillantásra kevésbé mondható el. Kevés példát találni ma élő táncművészek között erre – Sárközi Gyula balettművész az egyik ilyen.

Sárközi Gyula
Sárközi Gyula

A Madách Színház tánckarának kivételes karriert befutott művészeti vezetője is szegény sorsú cigány családból származik, egy 8. kerületi bérházban nőtt fel, édesanyja takarítónőként, édesapja raktárvezetőként dolgozott. Egyik dédnagyapja hősi halált halt az I. világháborúban (emlékét a székesfehérvári altemplom őrzi), mindkét nagyapja prímás volt. Szülei, akiknek elmondása szerint rengeteget köszönhet, szintén zenei irányba szerették volna elindítani, de zongoratanárnője azt mondta, ez a gyerek nem tud két percet egy helyben ülni, vigyék inkább táncot tanulni.

„Imádtam nézni Fred Astaire-t és a Gene Kellyt a tévében. Felhőtlen, gondtalan boldogságot tükrözött a musical és a tánc világa, ahol mindig minden jóra fordult. Akkor nem tudtam még, hogy az egészet a forgatókönyvírók találják ki. Azt gondoltam, ott a helyem” – osztotta meg emlékeit lapunkkal. 11 évesen került be a Balettintézetbe, ahol szerinte ekkor, 1973-ban még nem voltak olyan egzisztenciális feltételei a tanulásnak, mint most, és azt se volt probléma, ki milyen származású. „A tánchoz infrastruktúra kell, nem lehet csakúgy otthon tanulni, mint a zenét. Ma a cigánycsaládokban a nagypapa a konyhában tanítja a kisunokáját hegedülni, aztán ráérnek akkor beadni a Bartók konziba, ha eljut egy szintre” – válaszolta a kérdésre, hogy ma egy roma származású fiatal számára miért is lehet egyszerűbben zenészként boldogulni, mint táncosként.

Sárközi Gyula 1972-1982 között az Állami Balett Intézet növendéke volt, majd a Magyar Állami Operaházban kartáncosaként, később címzetes magántáncosaként, szólistaként, 1990-től balettmesterként, 1991-től koreográfus-asszisztensként dolgozott. Legfontosabb mestereinek Seregi Lászlót, Markó Ivánt és Fülöp Viktort tartja, évekig a Macskák emblematikus táncosa volt. Tíz évig tanított a Magyar Táncművészeti Főiskolán, ahol évfolyamvezető balettmester volt, 1999-ben a docensi címet is megkapta. 1996-1997-ben a Magyar Fesztivál Balett balettmestereként dolgozott, 1992-től a Madách Színház tánckarának művészeti vezetője. 2000-ben hozta létre a KFKI Kamarabalettet, amely később Sárközi Gyula Társulat néven működött tovább. 2001-ben alapította meg a Madách Musical Táncművészeti Iskolát és Szakközépiskolát. Kitüntetései: Új Európa Alapítvány – MOL Tehetséggondozásért Díj (Az év pedagógusa) (2011), Harangozó Gyula-díj (2000), Magyar Köztársasági Érdemrend kiskereszt (1998).

Sárközi Gyuláról a miami egyetem digitális tanszéke 2014-ben tananyagnak szánt filmet is forgatott: az európai cigányok helyzetét feldolgozó alkotáshoz egy EU által is támogatott projekt keretében Magyarországról, Romániából, Bulgáriából, Csehországból és Szlovákiából választottak ki két-két roma származású embert, akik a szakmájukban kiemelkedőt alkottak. Gyula szívügyének tekinti a romák felzárkóztatását, az általa alapított Madách Musical Táncművészeti Iskola és Szakközépiskolában a hátrányos helyzetű és állami gondozott gyerekek kedvezményesen vagy térítésmentesen tanulhatnak.

Jó barátja továbbá Cserdi híres polgármestere, Bogdán László, akivel közösen hozták létre a Lasipe savanyítóüzemet, ahol önálló „cigány brandet” működtetve cigányok dolgoznak. „A Lasipe azt jelenti, Jóság. Az országban sokan csodálják Cserdit, én viszont hiszek benne” – nyilatkozta lapunknak a lassan mintafaluvá váló Baranya megyei község felzárkóztató projektjéről.

Káli-Horváth Kálmán, festőművész: „Isten folyamatosan gyógyítja a sebeimet”

Káli-Horváth Kálmán képzőművész 1975-ben született Tiszakóródon. Kétéves koráig az egyik nővére nevelte a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei cigánytelepen, ahol egyik kézről a másikra adták a cigányasszonyok, mert csak így juthatott anyatejhez. Szülői gondoskodás híján kétévesen állami gondozásba került. Az ő életében a hit játszotta a legfontosabb szerepet: a sokoldalú, előadóművészként és riporterként is ismert festőművész a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség pedagógiai műhelyének vezető helyetteseként is dolgozik. Az Evangélikus.hu-nak adott interjújában a Példabeszédek Könyve fontosságáról beszélt, amely a leginkább megérintette a gyerekkorában: ekkor érezte először, hogy akitől a szavak jönnek, az tulajdonképpen egy „apa”. „Nekem az apám lett az Isten. Ezért is van bennem ez az erős kép, hogy én egy gyermek vagyok; szeretem is használni mint kifejezőeszközt a festészetemben” – mondta.

Káli-Horváth Kálmán
Káli-Horváth Kálmán
Fotó: Parókia.hu

Káli-Horváth Kálmánt általános iskolában érte az első pozitív megerősítés abban, hogy jó a kézügyessége. Egy olvasókönyvi történetet kellett illusztrálniuk, ami annyira jól sikerült, hogy piros pontot kapott érte. Azt látva, hogy ez a készség érték, úgy gondolta, érdemes fejlesztenie. Később a régi idők gombfestékével, rossz minőségű ecsetekkel tanult meg festeni, aminek az lett a nagy előnye, hogy kiváló akvarellista lett. Számára már 14 évesen világos volt, hogy képzőművészettel kell foglalkoznia, de állami gondozottként előbb szakmát kellett választania. Szobafestést tanult Tiszadobon, itt találkozott Vári Zsolttal és Balogh Tiborral. A tiszadobi önképzőkörben rajzoltak, festettek, a régi mesterek munkáinak másolása révén ismertek meg stílusokat, technikákat. Kálmán a Hollóházi Porcelángyárban porcelánfestőnek képezte tovább magát.

Kisgyerekként volt azonban egy másik szenvedélye is, mégpedig a versmondás. Magyartanára felismerte kiváló orgánumát, hitt benne, és az iskolában kisebbfajta versmondó „sztárt” csináltak belőle. Kálid Artúrhoz hasonlóan (akit ismert is a gyermekotthonban) szavalóversenyekre járt, az országos „Szép magyar beszédért!" versenyen Kazinczy-éremmel jutalmazták. A színészi pálya felé is kacsingatott: érettségi után egy évig a Théba Színiakadémián tanult, majd az 1996-os Ki mit tud?-on versmondó tehetségével robbant be a köztudatba.

1997-ben meghívták a Duna tévébe bemondó-riporternek, ahol egészen 2007-ig dolgozott. A színház fontos része maradt életének: 1995-től a Reneszánsz Roma Műhely Alapítvány tagja, később a Karaván Színház stúdiójának beszédtechnika tanára lett. Évekig dolgozott a Budapest TV habiszti és az MTV Cigány Magazinjának műsorvezetőjeként, 2003-ban részt vett a Magyarországi Roma Galéria Egyesület megalapításában, valamint dolgozott az Emberi Erőforrások Minisztériumának főtanácsadójaként társadalmi felzárkóztatás területen. Balogh Tiborral és feleségével, Borkó Mariannával tagja az állami gondozottakból alakult Free-presszionista Művészcsoportnak, amelynek a nyáron a Vigadóban nyílt kiállítása. „Ez a közösség több annál, hogy együtt rajzolunk és festünk. Beszélgetünk, vitatkozunk a művészetről, hatunk egymásra” – vélekedett a csoportról.

Kálmán Parókia portálnak adott interjújában beszélt arról, hogy kisgyerekként hogy döbbent rá arra: ahhoz, hogy kiemelkedhessen környezetből, el kell engednie családját. „Kilencévesen az egész nyarat otthon töltöttem. Az volt nekem az igazi nagy kijózanodás. Megismertem azt az életet, amiből kiragadtak engem. A nyomort. A szüleim alkoholisták voltak, én meg csak úgy léteztem a semmibe, nem tudtam, hogy egyáltalán aznap mit eszek, és nem is reménykedtem, hogy másnap jobb lesz. Nem kívánom senkinek azt a kiszolgáltatottságot, amit ott megéltem a cigánytelepen. Attól tartottam, nem jönnek majd értem, és nem visznek vissza az intézetbe.”

Káli-Horváth Kálmán: Elárvult szimfónia
Káli-Horváth Kálmán: Elárvult szimfónia
Fotó: Kovács Ákos / Design.hu

Az intézeti lét ennek ellenére nem volt fenékig tejfel: az interjúban beszél arról is, hogy nemcsak szakképzett pedagógusok vigyáztak a gyerekekre, hanem olyan alkalmazottak is, akik a faluból jelentkeztek munkára. Ők „libapásztorként bántak a gondozottakkal”. „A brutális körülményekből, a kiszolgáltatottságból fakadóan még mindig vannak sebeim, amiket Isten folyamatosan gyógyít” – vallotta be. Mégis sikerült megerősödnie, és ebben elmondása szerint egykori óvónőjének, nevelőinek és karizmatikus művészettörténet-tanárának is szerepe volt. „Ez a lét bennem nem reménytelenséget keltett, hanem valamit megmozdított. Nem elégedtem meg azzal, ami ebben a világban számomra látszólag rendeltetett. Mindig hittem abban, hogy nem arra születtem, hogy meghaljak. A nehézségek ezért nem eltiportak, hanem megacéloztak” - mondta Káli-Horváth Kálmán.

Az alapidentitása szerinte az, hogy keresztény. „Ha nem lennék keresztény, akkor nem lennék jó képzőművész, irodalmár, tanácsadó; nem lennék jó magyar, jó cigány. Mert nem egyedül megyek az úton, hanem azzal, aki adta nekem ezt a tehetséget. Ha jól sáfárkodom vele, jól használom, velem jön, és megáldja minden egyes lépésemet." - fejtette ki. 

Szeretnénk folytatni a sorozatot, ehhez pedig számítunk olvasóink segítségére is: akinek tudomása van a témához kapcsolódó, izgalmas, egyedi élettörténetről, küldje el nekünk a szerk kukac fidelio.hu címre!