Lázár, Olimpia

Bűn nem azt csinálni, amiben az ember örömét leli

2016.03.07. 07:19 Módosítva: 2016-03-07 07:19:46

Programkereső

Hogyan lesz egy magyar lányból befutott festő Svédországban? Ráadásul úgy, hogy autodidakta módon tanult meg festeni? Mild Orsinak idehaza nyílt kiállítása különleges képeiből, ennek kapcsán készítettünk vele interjút.

Pandamedvék, baglyok, különböző állatfigurák láthatók a képeiden. Elsőre azt gondolnám, gyerekeknek szól a művészeted.

- Ezeket az egyszerű, letisztult formákat nemcsak a gyerekek szeretik, nagyon sok felnőtt és idős követőm van. Nekem az célom, hogy minél különfélébb közönségnek állítsak ki a legkülönbözőbb helyszíneken. Többen mondták már a képeimre, hogy naivisták; én nem feltétlenül ragasztanám rá ezt a jelzőt, mert a naivista festők nagyon érzelemvezérelten, spontánul festenek, én pedig nagyon megtervezem az alkotófolyamatot a színektől kezdve a formákig. Leginkább az általam kitalált szisztematikus naivizmus elnevezést mondanám rá; embereket nem festek, csak állatokat emberi szituációkban.

Mild Orsi
Fotó: Picasa

Hogy alakult ki ez a tudatos koncepció?

- Művészcsaládból származom: apukám mai napig fest (ő Móczi Sándor, akivel Orsi július 11-én közösen fog kiállítani Jánossomorján – a szerk.), anyukám rajzolt, nagymamám is rajzolt. A Tanítóképző Főiskolán nagyon sok elméleti és gyakorlati művészettörténeti tárgyam volt; számomra nagyon fontos alkotók tanítottak, akik felnyitották a szememet, mi is a művészet; például Bálványos Huba grafikus és Kungl György szobrász. Ekkor még inkább pedagógus szerettem volna lenni – ami a mai napig vagyok, csak Svédországban –, és az alkotókészség 30 éves korom körül tört elő hirtelen. De alapvetően nehéz megfogalmazni, mit miért alkot az ember, akár festő, akár író. Vidám természetű vagyok, néha magam is elnevetem magam azon, amit festek. Sokféle stílust kipróbáltam, de ebben a mostaniban érzem magam hitelesnek. Ha utólag ránézek a képekre, akkor azt mondom, hogy ez lehet egy kifejezési forma arra, hogy mi emberek különbözőek vagyunk.

Névjegy

Mild Orsi több mint tíz éve él Svédországban. Az eredetileg pedagógus végzettségű festő autodidakta módon tanult meg festeni, ma pedig már több tárlatot is a háta mögött tudhat. Állított már ki Svédországban, de Magyarországon is, Spanyolországban, Észtországban és az Ålandi szigeteken is. Utoljára 3 éve nyílt tárlata ki itthon, most a skandináv Ház közreműködésének köszönhetően festményei március 1-12. között a VII. kerületi HellóAnyuban! tekinthetők meg.

Mild Orsi
Fotó: Picasa

- Svédország hozta ki belőled az alkotót? Ha itthon maradsz, a kicsit merevebb közegben, máshogy alakult volna?

- Nehéz megmondani, több tényező is közrejátszott ebben. Nyilván az egész életem máshogy alakult volna, ha nem költözök ki, és nem ismerkedem meg a férjemmel. De a mai napig nagyon nehéz rálátnom a magyar művészeti életre, és nem is nagyon szeretnék ezzel kapcsolatban nyilatkozni. Azt azért látom, hogy sokat változott itthon az elmúlt több mint tíz évben, méghozzá pozitív irányba.

- Kint gyerekrendelőben is kiállítják a képeidet. Rugalmasan állnak hozzá a művészethez?

- Külföldön és itthon is támogatok hasonló helyeket, kórházakat is, mert a képek vidámak, a gyerekek és a felnőttek jól érzik magukat közöttük. Ezt se nagyon tudom összevetni a magyar helyzettel, de az tény, hogy Svédországban azért más az anyagi háttér; itthon az embereknek nincs pénze, hogy százezreket kiadjon egy festményre. És ami nekem nagyon tetszik, és valahol a művészetek megbecsülését látom benne, az az, hogy odakint bárhol, a könyvtárakban is fel tudom tenni a képeket anélkül, hogy el szeretném adni őket. Egyszer egy gyógytornászközpontba is elmentem a képeimmel, nagyon beteg idős nénik-bácsik közé, és hagyták, hogy felakasszam őket. Ez mindkét félnek jó: nekem azért, mert megismerik a munkáimat, a nevemet, és nekik is jó, rengeteg örömet lehet okozni így. Tehát nemcsak galériákban lehet kiállítani, a művészet kimehet az emberek közé – valahol ez is a célja, hiszen a társadalom tükre.

Mild Orsi

- Az ilyen próbálkozásoktól hogyan vezetett az út például a Svéd Művészeti Egyesületi tagságig?

- Elég nehéz út volt; annak ellenére, hogy a férjem svéd, mindent saját magam értem el. A családom, gyerekeim nyilván támogatnak, de kint külföldi vagyok, és az is fogok maradni életem végéig. Keményen meg kell dolgozni az elfogadásért. Nagyon sok helyen próbálkoztam, és ha a levelezésekre vagy a telefonokra gondolok, a legtöbb válasz nemleges volt – de a visszautasítás minden művészeti ágra jellemző kezdetben. A legelső kiállításom egy iskolában volt, ahol tanítottam. Nagyon sokan eljöttek, és elindult egy folyamat: az embereknek tetszett, amit csinálok, szerettek volna több kiállítást látni. Próbáltam kreatívan megoldani, és nem arra várni, hogy valaki majd felfedez. Senki nem lesz felfedezve.

- Ez azt jelenti, hogy nincs „menedzsered”?

- Nem, dehogy – az ember önmaga menedzsere. Nekünk, művészeknek kell megtenni a lépéseket, és elfogadni az adódó lehetőségeket. A következő helyszín egy képkeretező műhelye volt: megkérdeztem, kiállíthatnék-e ott. Arra gondoltam, hogy ha az emberek képet kereteznek, biztos szeretik a művészeteket, és így is történt: ott még többen megismertek. A Svéd Művészeti Egyesületbe egyébként pályázni kellett, és ha az ember bekerül, az jó, mert különböző kiváltságokkal jár. A Dalarna tartománybeli Szépművészeti Múzeumban is azért tudtam kiállítani, mert tag lettem, persze oda is pályázni kellett. Ugyanígy az észtországi Tartu Szépművészetiben: oda egy nemzetközi kiállító cégen keresztül kellett pályázni, ott is zsűri döntött. De még ha el is fogadják az ember pályázatát, akkor sincs semmi ingyen: van, hogy a bérleti díjat, szállítási költségeket vagy az eladás utáni províziót kell kifizetni.

Mild Orsi

- Mi a helyzet a magánvevőkkel?

- Az ember neve gyakran személyes kapcsolatokon át terjed: látják az ismerősnél a képemet, megkérdik, ki ez, mi ez. Volt, hogy eljöttek hozzánk, hogy megnézzék, miből lehet válogatni – van, aki nem is jön kiállításra, hanem célirányosan nálunk kopogtat. Többször Angliából kerestek meg, a neten keresztül. Az internet ugyanis fontos fóruma ennek.

- Tehát a műkereskedelem élő dolog odakint. Meg tudnál ebből élni?

- Én nem adtam fel és nem is tervezem feladni az eredeti szakmám, továbbra is dolgozom tanárként. Naiv dolog azt gondolni, hogy azért, mert az ember valamennyire befutott, akkor mindent feladhat. Előfordul, hogy egy festő elad 200 képet egy évben, következőben meg semmit se. És nagyon szeretem is a pedagógusszakmát.

Mild Orsi

- Autodidakta módon lettél festő. Mindent meg lehet így tanulni?

- Nem. Ezt elfogadom mint kritikát, és vállalom is. Nagyon sokat tanultam a tanítóképzőn, ami óriási löketet adott nekem, de nyilván nem lehet összehasonlítani a Képzőművészeti Egyetemmel. A képzőművészetekben nagyon jó, ha van egy alaptudás, és az ember ismeri az összes technikát. De soha nem felejtem el a tanáromat, aki a főiskolán elmesélt egy történetet: egy híres amerikai művész kiállított egy festményt, ami egy óriási, fehér, alapozatlan vászon volt, közepén egy piros pöttyel. Sok millió dollárért kelt el a kép. Többen azt mondták, hogy ilyet ők is tudnak alkotni. Azt mondta erre a festő, hogy akkor miért nem csinálják? Én is ezt gondolom a művészetekről. Ha az ember valamit örömmel csinál, és nem gondolja azt, hogy mindent tud, akkor csinálja. Azt látom, hogy sokaknak tetszik a munkám, és amíg ez így van, és én élvezem, addig csinálom. Kritikákat mindig kap az ember, még akkor is, ha nagyon képzett és ügyes. Ha tudnék nagyon pontos, realista módon festeni, akkor se biztos, hogy úgy festenék. Sokat gondolkozok rajta, hogy mennyire lehet és mennyire kell megtanulni az alkotást mint kommunikációs eszközt, hogy az ember ki merjen állni a közönség elé, de valahol mindig ott lyukadok ki, hogy jóformán bűn nem azt csinálni, amiben az ember örömét leli, és amit lelkesedéssel és alázattal csinál. Én a tanítványaimat is mindig arra bíztattam és bíztatom, hogy amit szeret, azt csinálja, fektessen bele energiát, bátran vágjon bele, ne várjon semmire. Én is így tettem.