Eleonóra

Jött a „Kicsi Fiú”, és hopp, 70 ezer ember meghalt

2016.07.01. 08:57

Programkereső

Lassan eltűnik az a generáció, amelyik mesélni tudna a világháborúról, az atomkorszak kezdeteiről és az első nukleáris támadásokról. Pedig emlékezni muszáj, és nemcsak az áldozatok emléke miatt. A Sziklakórház Atombunker Múzeum megteszi mindenki más helyett.

Rendszeresen visszatérő rémálmom, hogy kitört a világháború, atombombák potyognak az égből, a világ lángokban áll, nekem pedig szeretteimmel együtt menekülnöm kell. Felébredek, és percekbe telik, mire konstatálom, hogy az ágyamban fekszem Budapesten, a párom megnyugtatóan szuszog mellettem, odakint pedig maximum az a veszély fenyeget, hogy egy részeg turistahorda kötözködni kezd velem a Kazinczy utcai bulinegyedben. Voltak olyan idők azonban, amikor nem volt „hová” felébredni a rémálomból, és a valóság maga volt a pokol.

A Sziklakórház Atombunker Múzeumban testközelből átélhetjük, milyen is egy világégés elől menekülni. Ebbe a bombabiztos, természetes barlangrendszerben épült, földalatti intézménybe hozták a második világháború és 1956 alatt a sebesülteket, a hatvanas évek elején pedig átépítették, hogy vegyi és atomtámadás esetén is használható legyen. 1962-től már elavultnak számított mint kórház, viszont továbbra is a János Kórházhoz tartozott; megszüntetni nem akarták, néha polgári védelmi gyakorlatot tartottak benne.

2 A Sziklakórház bejárata

2007-ben aztán megnyílt a múzeum, idén június 29-én két új kiállítással, a Budapesti ostromára, illetve a Hirosimai atomtámadásra emlékező tárlatokkal bővítették az amúgy sem könnyed állandó tárlatát. A szűk járatokban és a hideg termekben megdöbbentő hitelességgel kelnek életre a világháború, az 1956-os forradalom és a hidegháború történése élethű viaszfigurákkal, akik szerepeiknek megfelelően véreznek, fekszenek, műtenek, váratlan felbukkanásukkal nem egyszer a szívbajt hozva az egyszerű látogatóra. Már csak a 15 fokos hőmérsékletért is érdemes a nyári kánikulából bemenekülni a Vár alatt húzódó egykori kórházba, ami vitrinbe rakott sorszámozott tárgyak helyett sokkal életszerűbben, pusztán már építészetével érzékeltetni tudja a háború szörnyűségeit.

A kórházat hatvan főre tervezték mindössze három kórteremmel, de előfordult, hogy 600 beteget kellett ellátniuk egyszerre – ekkor volt, hogy az óriási zsúfoltságban a folyosón a földön feküdtek a betegek. A kórházban civileket és katonákat láttak el vegyesen, a nők számára külön kórterem volt fenntartva. Az 1956-os forradalom első napjaiban a kórház ismét megnyitotta kapuit, hogy ellássa a sebesülteket. A sok borzalom mellett kisbabák is születtek ebben a kórházban.

Budapest ostroma – értelmetlen pusztulás

Budapest ostroma 1944-1945-ben a második világháborús hadműveletek egyik legjelentősebb és legszörnyűbb összecsapása volt. Az 52 napig tartó hadművelet után a világszerte csodált magyar főváros romokban hevert. A Harmadik Birodalom és megmaradt szövetségesei számára a háború megnyerésére 1944 decemberében-1945 januárjában és februárjában már esély sem volt, nyugaton az angolszászok, keleten a szovjetek közeledtek Németország szíve felé. Hitler Budapestet "erőddé" nyilvánította, amit az utolsó emberig tartani kellett, de csak azért, hogy a Führer a nyugat-magyarországi erőforrásokat megtartsa, és ezzel a háborút elhúzhassa.

Az értelmetlen háborúban 38 ezer budapesti veszett oda, a sebesültek száma elérte a kétszáz-negyvenezret, a szovjet veszteség halottakban és sebesültekben a becslések szerint 95 ezer fő körüli lehetett.

A Sziklakórház új kiállításán Budapest ostromának egy egykori kórteremben állítottak emléket archív fotókkal és egy szintén viaszbábukból álló installációval, ami jól érzékelteti a védők helyzetét és a harc borzalmait, valamint azt, hogy az orvosok és nővérek nem a Sziklakórházban várták a sebesülteket, hanem az életüket kockáztatva kimentek értük a városba. Kiállították az egykori védők relikviáit is. A képre kattintva megtekintheti a kiállításról készült galériát. 

"Én lettem a halál, a világok pusztítója"

Ez az idézet már a Hirosimát és Nagasakit ért bombatámadásokat bemutató kiállítás címe. 1945. augusztus 6-án délelőtt 8 óra 15 perckor az Amerikai Egyesült Államok légiereje ledobta a Little Boy („Kicsi Fiú”) elnevezésű atombombát Hirosima városára. A becslések szerint a támadás 90-140 ezer ember életét követelte, akiknek a fele, 70 ezer ember azonnal meghalt. Három nappal később, augusztus 9-én Nagaszaki városával tették meg ugyanezt: a Fat Man („Kövér Férfi”) 80 ezer halálos áldozattal járt, és további 75 ezer embernek sugársérülése lett.

A katasztrófák után tilos volt fényképeket készíteni a helyszínen – erre csak az amerikai katonáknak volt lehetősége, de 1952-ig meg volt tiltva a publikálásuk is, így hét évig nem ismerhette meg a nagyvilág a történeteket. A civil lakosoknak a rajzolás volt az egyetlen dokumentálási módja; ezeket, valamint a túlélők későbbi visszaemlékezései során készített képeit állították ki a Sziklakórház kiállításán, itt tekinthet meg belőlük ízelítőt:

A tárlat nem erőlteti ránk a sérülések látványát, hanem egy „kis kukucskálóállvány” mögé rejti őket – így aki akar, szörnyülködhet. Azt is láthatjuk egy jókora tablón, jelenleg milyen atomfegyvereket gyártanak a világban; nem kis aggodalomra ad okot, hogy sokkal, de sokkal nagyobb pusztításra képesek, mint a hirosimai és a nagaszaki atombombák. 

Bár az atomtámadásokra emlékező kiállítás a viaszbábus megvalósítással ellentétben nem realista módon tárja elénk a szörnyűségeket, hanem művészeti alkotásoknak is beillő rajzokon, a borzalmakat hatásosan érzékelteti főleg abban a speciális közegben, amit az atombunker kínál.

Atombombák hatásfoka a különböző korszakokban - a legkisebb a hirosimaié és a nagaszakié
Atombombák hatásfoka a különböző korszakokban - a legkisebb a hirosimaié és a nagaszakié

Tudjuk, hogy a katasztrófaturizmus nem ok nélkül virágzik, és Hollywood sem véletlenül gyártja az apokaliptikus filmeket – a civilizált embernek is igénye van a horrorra, az adrenalinra, a félelemre. Tatai Gábor, a Sziklakórház igazgatója kitért rá megnyitó beszédében, hogy a mai látogatóknak már nincs élményük a háborúkról, és alapnak veszik a békét. Sőt, már-már unják – pedig a béke nem törvényszerű, hanem aktívan tenni kell érte.

Nyomatékosításnak épp elég, ha leereszkedünk a föld alá megnézni, mit élhettek át eleink – aztán a ragyogó nyári napsütésbe alaposan átértékeljük, ami nekünk jutott.