Pandora, Gabriella

Nincs többé olyan, hogy ikonikus fotó?

2016.11.12. 08:08

Programkereső

Egy férfi magányosan a Tiananmen téren felvonuló tankok elé áll, blokkolva útjukat - Stuart Franklin fotója az egyik legismertebb a világon. Ikonikus kép - szokták rá mondani. A fényképész szerint viszont nincs többé olyan, hogy ikonikus, a kifejezés meghalt.

Stuart Franklin pár éve a Guardian-nek idézte fel, hogyan készítette el híres képét. Most ugyanitt írta le gondolatait arról, miért halott szerinte az 'ikonikus' kép gondolata.

Mint írja, minden kornak megvannak az ikonikus képei. Az első ilyen, amivel ő találkozott, egy fluoreszkáló pink-türkíz színű Che Guevara poszter volt, de Hollywoodnak is megvoltak az ilyen képei Garbóval, Chaplinnel, vagy épp Kínának Mao-val.

Ernesto 'Che' Guevara-nál maradva: a gerilla-vezért 1967-ben, Bolíviában végezték ki. A holttestéről készült egyik híres fotón Che Andrea Mantegna Jézus-ábrázolásához hasonlít (Halott Krisztus siratása, 1480), egyedülálló módon világi és vallási ikonná válva. Nem beszélve a leghíresebb, milliószor (újra)-felhasznált Alberto Korda-fotóra, amivel bögréktől kezdve kitűzőkön át a pólókig szinte mindenhol találkozhatunk. Franklin felteszi a kérdést:

vajon ezek a képek ikonikusak, vagy Che maga?

Nem nehéz elképzelnünk, hogy emberek milliói hordhatják úgy magukon Che képének valamely formáját, hogy valójában nem tudják, kit ábrázol a kép - ebben az esetben tehát a kép az, amely ikonikus. Másrészt viszont a már idézett halott Che-ábrázoláson kívül ikonikusnak nevezhetjük René Burri 1963-as fotóját is a szivarozó Che-rő - tehát mégis a személy az, aki ikonikussá vált? Adolf Hitlerről is készültek sokat emlegetett képek, ezeket mégsem hívjuk ikonikusnak - érvel a szerző.

Saját fényképére kitérve Franklin felidézi, hogy a "tank-embert" négy fényképész örökítette meg, köztük ő is. Mindegyik képet bélyegezték már ikonikusnak - szóval akkor az esemény az, amely valójában ikonikus, vagy a fotók maguk? Esetleg maga a kifejezés is csak egy értelmetlen, túlhasznált, politikai töltöttségű vagy marketinges kifejezés?

LON2647 Comp
Fotó: Stuart Franklin

Franklin elmélkedésében visszamegy egészen a szemiotikáig, ahol külön választották a szavakat a képektől, az indexet az ikontól és a szimbólumtól. Az index közvetlen formában jelez valamit (pl. a füst a tüzet, a láz a betegséget), az ikon minőségében vagy tulajdonságában egyezik meg a jelölt dologgal, hasonlít rá (a tilos a dohányzás tábla cigit ábrázol, a női ikon szoknyájával idézi fel a tárgyát), a szimbólum pedig közmegegyezésen alapul - azért jelenti azt, amit, mert a többség, egy társadalom vagy emberek egy csoportja ebben állapodtak meg, ez lett a hagyomány.

Ekkor még a valóság indexikus bizonyítékai, mint például a fényképek, elkülönültek a festményektől, vagy az ikonoktól - mint amilyen a Twitter ikonja a telefonokon. A fénykép és az ikon aztán 1979-ben egyesült ismét. Ekkor kezdtek a fényképek árai szárnyalni az aukciós házak árverésein, és ekkor írt Robert Hughes, híres ausztráliai művész-kritikus Ansel Adams Time címlap-képeiről: ikonoknak bélyegezte őket, Amerika csökevényes panteizmusát ábrázoló kultképeknek.

Az ikon-kifejezés marketinges szófordulattá vált, és rádobálták szinte mindenre: a Campbell's konzerves leveseitől az Empire State Buldingen át Muhammad Ali-ig mindent ikonnak, a popkultúra ikonjának neveztek. A kifejezést aztán elkezdték használni a fotózsurnalizmusra is. Háborús fényképek váltak ikonná, a New Yorker egy szerkesztőségi cikkében pedig kifejtette, hogy a vietnami háború története is összefonódott az ottani eseményekről készült híressé vált képekkel: az önmagát felgyújtó Buddhista szerzetes vagy az öngyújtóval parasztházakat gyújtogató katonák fotójával. Mára már ezek a képek jutnak eszébe először az embereknek, ha a háborúra gondolnak.

Franklin szerint ezzel az a probléma, hogy ahogy az újságírás ilyen ikonikus képei híressé váltak,

elhomályosították a több, talán még beszédesebb történést.

Joe Rosenthal Iwo Jimáról készült zászlóállítós képe például minden amerikai számára ikonikusnak számít - Japánban viszont egyáltalán nem így tekintenek rá. Az iwo jimai csatáról az emberek többségének ez a kép ugrik be, így viszont elfeledik a csata borzalmait, a rengeteg ott meghalt katonát, a japánok szerepét. Minderről Clint Eastwood rendezett filmet kétrészes Iwo Jima-eposzának A dicsőség zászlaja című epizódjában.

Bár vannak esetek, amikor egy ikonikusnak nevezett kép nemcsak a készítőjének, de az alanyának életét is megváltoztatja (Steve McCurry National Geographic-nak készített zöld szemű lány fotója az afgán nő életét is megváltoztatta: Sharbat Gula világhírűvé vált, nemrég pedig, mikor börtönbe került, a fotós sietett a segítségére), nem ez a jellemző. Az ikonikus kifejezést túl sok mindenre ráaggattuk az elmúlt évtizedekben Franklin szerint:

ikonikus Tommy Hilfiger-nadrág, ikonikus banánfa-leveles tapéta, a Big Ben, mint London ikonikus látványossága.

Ma ráadásul gyorsabban pörögnek a hírek, és velük együtt a képek, mint valaha. A vízbe fulladt szíriai menekült gyereket ábrázoló Alan Kurdi-fénykép egyik pillanatban még ikonikus, aztán máris érkezik a még megdöbbentőbb kép a szíriai háborúról - például a bombázásban megsérült, vérrel-törmelékkel borított kisfiú képe, aki Aleppo bombázásában sérült meg. Franklin szerint az ikonikus kifejezés végleg elvesztette jelentőségét, és semmivel nem jelent többet, mint ha azt mondanánk hogy jól ismert, vagy legendás - vagy bármilyen más, ma használt elcsépelt szófordulatot.