Auguszta

Mecénások aranykora - Millenneumi kiállítás a Műcsarnokban

2016.11.28. 08:08

Programkereső

Megnyitásának 120. évfordulója alkalmából a legtöbbször kortárs művészetet bemutató Műcsarnok kivételesen a múltba tekint, mégpedig a sajátjába. Az első aranykor című kiállítás kurátorával, Mayer Mariannal felidézzük a XIX. század második felét, a szervezett képzőművészeti élet indulásának idejét és kiderül az is, mi alapján választott portréfestőt Ferenc József császár.

Fidelio: Megépítésekor mi volt az elképzelés a Műcsarnok rendeltetéséről?

Mayer Mariann: A XIX. században a kultúra egy ország vagy nemzet fejlettségében fontos fokmérő volt.

A politikusok kulcsszerepet szántak a nemzettudat alakításában a művészetnek, az állam is támogatta.

Az 1861-ben alakult Országos Magyar Képzőművészeti Társulat is ezt tartotta szem előtt. Nemcsak kiállításokat szervezett, hanem pályázatokat írt ki, támogatásokat adott és gondozta a magyar művészeti életet. A társulat első épülete a mai Andrássy úton – akkori nevén Sugárúton – állt. Itt rendszeresen tartottak tárlatokat, de kinőtték az épület tereit, és a közelgő millenniumra készülve elhatározták egy új, reprezentatív épület, a mai Műcsarnok megépítését a Sugárutat lezáró Hősök terén Schickedanz Albert tervei alapján. Az intézmény – ellentétben a pár évvel később megnyílt Szépművészeti Múzeummal – nem rendelkezett gyűjteménnyel, sem akkor, sem most. Csupán bemutatóhelye volt, eleinte a magyar, majd később külföldi képzőművészetnek is.

MayerMariann
Fotó: Mayer Mariann, Forrás:  Műcsarnok

F: Mennyiben volt más élmény akkor ellátogatni a Műcsarnokba?

MM: Az 1896. május 4-i megnyitón 268 művész közel 1350 műalkotását állították ki. Összehasonlításképpen: a mostani tárlaton 170 művet tudunk bemutatni, és a Műcsarnok területe azóta némiképp növekedett is. Vagyis az említett 1350 alkotás azt jelenti, hogy a mennyezetig fel kellett stócolni a műtárgyakat.

A villanyvilágítás hiánya miatt a Műcsarnok eleinte nem egész évben üzemelt, hanem őszi és tavaszi tárlatokat rendeztek.

Az épületben a fényt korszerű, felülről világító ablakokkal oldották meg. Nagy presztízsharc folyt azért, hogy ki kerül a központi, tágas főhajóba. Az oldalsó részekre száműzték a kevésbé érdekes alkotókat. A szoborcsarnok a félkörívű apszisban volt, ahol kiszélesedik a tér, és már a bejárattól nagyon impozáns látványt nyújtott. A falakat textiltapétákkal borították, és nem volt ritka a zöld, egzotikus növények, pálmák beállítása sem a kiállítási terekbe.

F: Hogy vészelte át az épület az elmúlt 120 évet?

MM: Az első világháborúban hadikórházként működött a Műcsarnok, majd a II. világháborúban egy komoly bombatalálat érte a hátsó traktusát

, amelyet ezt követően évtizedekig nem tudta funkciójának megfelelően kiállítótérként használni. A háború után helyreállították az épületet, de nem az eredeti állapotában. Erre csak az 1990-es évek elején került sor, azóta az apszis a hozzá csatlakozó két térrel újra a kiállítótér része, mint a megnyitáskor.

Műcsarnok -bombázás után
Műcsarnok -bombázás után
Fotó: Városliget Zrt.

F: Milyen időszakra utal a tárlat címében szereplő első aranykor?

MM: A XIX. század második felének és a XX. század elejének alkotóit gyűjtöttük össze, akik a volt monarchia területén – Csehországban, Lengyelországban, Ausztriában, Romániában, Horvátországban – éltek és valaha kiállítottak a Műcsarnokban. Bemutatják azt a művészeti modernizációs folyamatot, amelyben három művészgeneráció alkotott: a historizmus, a realizmus és a századforduló modern irányzatainak képviselői. A Műcsarnok alapvetően a kortárs képzőművészettel, a kortárs kultúrával foglalkozik, így ez a tárlat kifejezetten ebből az ünnepi alkalomból szerveződött.

F: Melyik a kiállítás legrégebbi és legújabb festménye?

MM: A legkorábbi mű Wágner Sándor történelmi festménye, Izabella királyné búcsúja Erdélytől, amelyet az 1863-ban festett. A legkésőbbi kép pedig Zemplényi Tivadar: Könyörgés a békéért (1916) című alkotása, amely már az I. világháború nyomasztó légkörében a korszakot lezárja.

F: Milyen képek kerültek be a válogatásba?

MM: A korban kedveltek voltak a tájképek, melyeket nemcsak az akkori gyűjtők szerettek, hanem ma is népszerűek az aukciókon. Emellett a korszak másik meghatározója a történelmi, historizáló festészet volt. Ebben a megbecsültnek számító műfajban születtek Munkácsy Mihály monumentális művei. Bekerültek a válogatásba olyan külföldi alkotók is, akik ugyanazt jelentették a történelmi festészetben, mint ő. Például az osztrák Hans Makart, vagy a lengyel Jan Matejko.

A három M., vagyis az előbbi három nagy historizáló művész óriási műveit még soha nem állították ki egy térben.

A tárlaton szereplő művek bizonyosan népszerűek lesznek a látogatók körében: közérthető tematikájúak, bár időnként komor színvilágúak, de sokan felismerik az ábrázolt jeleneteket, a tetszetős tájképek pedig még a mai kor nézőjét is elkápráztatják.

F: Mitől volt különleges ez az időszak?

MM: E korszak reprezentálja, hogy a magyar kultúra modernizációja során kultúrpolitikai támogatással hogyan virágzott fel a képzőművészet. A magán- és az állami mecenatúra nagylelkű vásárlásai segítették a művészeket.

A korszak egyik legfontosabb mecénása maga a császár volt. Ferenc József nemcsak állami támogatásokat adott, de magánvagyonából is sokat áldozott a képzőművészetre.

Gyerekkorában maga is szívesen rajzolt, a művészet szeretetét megőrizve kedvelt szórakozása maradt a tárlatlátogatás.

F: A magyar művészeket is kedvelte?

MM: Ha egy festő különösen szórakoztató, vagy jó társalgó volt, akkor szerette vele megfestetni a portréját, ezért is ismerünk sok portrét a császárról.

A magyarok közül Benczúr Gyula és László Fülöp voltak a kedvenc festői. 

A császár vásárlásairól feljegyzéseket is vezettek, ami szintén lehet informálódni a kiállításon.  Nagyon sok művet vásárolt. Érdekes módon olyanokat is, amelyek politikai tartalmúak voltak például Bihari Sándor: Bíró előtt című képe, vagy Kernstok Károly Agitátor című festménye. Nagyon kedvelte a humoros, népi, vagy történelmi témákat. A realisztikus ábrázolást szerette, de a modern művek iránt kevéssé volt fogékony. Igyekezett az ízlésétől távol álló művekkel is megbarátkozni, de elsősorban ezeket a jól érthető, történelmi és realista műveket kedvelte.