Ervin

Harminckét sajtófotódíj és a legjobb jégretekfotó

2018.03.26. 10:18

Programkereső

A csanyteleki Borsos családról készített fotósorozatával nyerte el Móricz-Sabján Simon az idei Magyar Sajtófotó Pályázat MÚOSZ Nagydíját. Az immáron 32. elismerését begyűjtő fotográfus szerint csak olyan dologgal szabad foglalkozni, amihez lehet kötődni.

– Most a Világgazdaság munkatársa vagy, korábban a Népszabadságnál dolgoztál 13 évig. Hol indult a karriered?

– Gyerekkoromban többször voltam diákújságíró-táborban az unokatestvéreimmel, ahol a nagynénémtől kapott Smena fényképezőgéppel fotóztam. Elképesztően élveztem, ahogy nagyítjuk a képeket, csináljuk az újságot, hírekkel foglalkozunk. A lap reggelente ott volt minden sátorban és szobában.

A 94-es kisgyónbányai táborban én lettem a tábor legjobb fotósa.

Ez volt a nagy áttörés! (nevet)

– És felnőttként?

– Az első gyakorlati helyem a Magyar Hírlap és a Vasárnapi Blikk volt, ahol Grnák László Teknős Gábort és engem bízott meg többek között a zöldségrovattal. Minden számban volt egy cikk különböző zöldségekről és gyümölcsökről, és nekünk kellett illusztrálni. A legemlékezetesebb a jégretek-illusztrációm. Két és fél órán át építettem egy műtermet a teraszomon. Fekete háttér előtt képzeltem el a jégretket. Utána másfél órán át pakoltam a zöldséget és körülötte a jégkockákat. Talán az enyém az elmúlt 20 év legjobb jégretekfotója. Hatalmas sikere is volt a dolognak...

A Vasárnapi Blikk után a Habik Csaba vezette Magyar Hírlap fotórovata volt még fontos gyakorlati állomásom.

– A több sorozatod helyszínéül szolgáló Csanytelekre és környékére is egy munkád kapcsán bukkantál.

– Már hét éve fényképezem a Sárvidék-fotóesszémet, ami kezdetben szó szerint a földutakról szólt. Mindig szerettem a mindennapi élethelyzeteket, amikor 

nem nagyon súlyos, globális vagy országot meghatározó problémával foglalkozunk, hanem a hétköznapi emberek mindennapi gondjaiba-bajaiba megyünk bele.

Egy Népszabadság-riport miatt mentem egy Békés megyei faluba. Ahogy lefordultam a főútról, le is kellett parkolnom. Nagyon esős idő volt, és a földúton nem tudtam továbbhaladni az autóval. Fél órát gyalogoltam, hogy odaérjek az interjúra Tanács Istvánhoz. Akkor kezdett foglalkoztatni, hogy mekkora probléma ez Magyarországon.

Egy városi embernek elképzelhetetlen ez és az ezzel járó gondok.

Az itteniek a gyereküket úgy küldik el az iskolába, hogy több cipő van náluk, hiszen egy gondos szülő nem hagyhatja, hogy sáros cipőben érkezzen meg a gyerek. A legklasszikusabb probléma, hogy a mentő nem megy ki érted.

– Hogy találtál rá a képeken szereplő családra?

– A Borsos család nekem személyes történet. Megtisztelő, hogy befogadtak, és barátnak tekintenek. 

Úgy éreztem, érdemes bemutatni a sorsukat mások számára is. Komoly és heroikus küzdelem, amit ők a mindennapokban végeznek.

A család: a két szülő és a hat gyerek együtt él a gyerekek után járó 120 ezer forint állami támogatásból. Küzdenek a munkanélküliség ellen. Vannak idény- és alkalmi munkák, de ezek nem annyira rendszeresek, hogy komoly bevételről beszélhetnénk.

Marcsinak, az édesanyának, amióta ismerem, most először van állása. Nem lustaságból, hanem a hat gyerek miatt korábban nem tudott dolgozni. Most, hogy már a legkisebb lányt is a bátyjai viszik reggel az iskolába, elvállalt egy munkát. Reggel hatkor nyitja a Margit kocsmát, este kilenckor zárja, és ezért kap napi 5000 forintot.

– Nem volt kérdés, hogy a Sárvidékhez kapcsolódik a következő munkád is?

– Ezt folytattam, mert érdekelt.

A fotográfiában az a lényeg, hogy csak olyan dologgal szabad foglalkozni, amihez tudsz kötődni – érzelmileg vagy a kíváncsiságoddal.

Az őszinteség elképesztően képes látszani egy anyagon.

Most már a Sárvidék egy gyűjtőnév nekem. A földutak menti élet mellett inkább a szegénység terjedése érdekel. Az elvándorlás, a tanyavilágok elnéptelenedése, a munkanélküliség és sok egyéb szociális és társadalmi probléma, ami jellemzi ezeket a Csongrád, Békés megyei településeket. A Sárvidékkel a véleményemet mondom el a vidéki Magyarországról, ahogy én látom. Ezzel lehet vitatkozni, hiszen a fotográfia nagyon szubjektív.

Nálam az az anyagok célja, hogy a vélemény, amit megfogalmaztam, eljusson másokhoz is, hogy a számomra fontos téma előtt kinyíljanak az ajtók.