Felkavaró lélektani dráma egy zsenitudattal küszködő művészről? A cancel culture ellentmondást nem tűrő logikájának kritikája? Természetfeletti pszichológiai thriller? Az intézményesített hatalmi viszonyok természetrajza? Az elitizmus finom karikatúrája? Mi akar lenni egész pontosan Todd Field legújabb filmje, a Tár? Szemmel láthatóan mindegyik olvasatban rejtőzik némi igazság, de pusztán csak annyi, hogy egy-egy címkét rá lehessen aggatni. Enigmatikus, titokzatos történet, olyan, akár egy feketedoboz, amelynek legbelsejébe bárhogy is szeretnénk, sohasem nyerhetünk betekintést.

A rendező jól érezhetően nem akart nyíltan és konkrétan problematizálni sem általános emberi tragédiákat, sem pedig konkrét társadalmi ügyeket. Első ránézésre ez kihagyott ziccernek is tűnhet, nézőként könnyen lehet hiányérzetünk a film végeztével. Nesze semmi, fogd meg jól! – én legalábbis ezt gondoltam, amikor kijöttem a moziból, sőt még napokon át.

beférkőzi magát a gondolatai közé, és kérdéseivel nyugtalanít újra meg újra. Mi is volt ez az egész? Miféle sikolyok és természetfeletti hangok repesztették meg a főhős addig nyugodt, sikerre ítélt életét? Hol húzódik képzelet és valóság határa? Bűnös-e Lydia Tár? És bűnös vagyok-e én, ha megkérdőjelezem a bűnösségét?

Jelenet a Tár című filmből (Fotó/Forrás: Focus Features)

A film elején egy hosszú, körülbelül negyedórás interjút kell végignéznünk a főszereplővel, Lydia Tárral (Cate Blanchett), aki a történet szerint a nemzetközi komolyzenei élet prominens zeneszerzője és karmestere. A túlnyújtott expozíció célja, hogy nézőként rögtön megérthessük Tár művészi nagyságát. Már csupán a riporter bevezetőjéből is kiderül, hogy szinte lehetetlen felsorolni mindazt, amit karrierje során elért, később pedig hallhatjuk nyilatkozni is, amiből megértjük, hogy egy nagy műveltségű, végtelenül magabiztos emberről van szó, aki gond nélkül veszi az akadályokat az alapvetően férfiak dominálta zenei életben. Ebből a jelenetből aztán megtudjuk azt is, hogy élete eddigi legfontosabb koncertjére készül, amely során egy nagyzenekarral fogja felvenni Mahler 5. szimfóniáját, az utolsót, amit még nem rögzített. Ha elkészül, ez lesz karmesteri életművének ékköve.

Todd Field története lassan csordogál csak tovább, látszólag jelentéktelen eseményeken keresztül követhetünk nyomon a művész életét. Betekintést nyerünk magánéletébe vagy részt vehetünk egy tanóráján, ahol kissé pikírt, de azért meggyőző módon küld el melegebb éghajlatra egy diákot, aki kidobná az ablakon a teljes Bach-életművet, mivel a zeneszerző szerinte nőgyűlölő volt. Tár álláspontja természetesen az: a művész magánéletét külön kell kezelni az életműtől. Mindez persze egy film, csehovi dramaturgiával, vagyis:

ha csak annyi is, hogy képmutatáson kapjuk a főhőst, ami időről-időre megesik.

Cate Blanchett a Tár című filmben (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

Tár élete ugyanis fokozatosan válságba kerül, egy tragédia pedig látszólag végleg kettétöri a karrierjét. Lassú bukás, a csúcsról a mélybe – a felszínen pusztán ennyinek tűnhet Todd Field drámája. Pedig ennél jóval több van benne.

A Tár a szinopszisa szerint „a hatalom változó természetét” mutatja be. Nos, ez a mondat legalább olyan titokzatos, mint maga a történet. A forgatókönyv ugyanis telis-tele van résekkel, amelyeket nézőként nekünk kell a saját elképzeléseinkkel megtölteni. Például ilyen a főszereplő bukásának oka is: a film utal rá ugyanis, hogy a nő szexuális szolgáltatásokért cserébe segítette fiatal diáklányok előmenetelét, akik pedig ellenszegültek, azoknak hátráltatta karrierjét.

A film ilyen módon beszél az intézményesített hatalom személyiségtorzító erejéről, és megmutatja, a vezető beosztásúak miért gondolhatják azt, hogy nekik többet szabad, mint másoknak. Ugyanakkor nem látjuk a teljes képet, azt, pontosan mi történhetett a múltban, csak félmondatokból ismerhetjük meg. És nem kell hozzá nagy fantázia, hogy úgy töltsük ki a hiányzó részeket, hogy a karmester felmenthető legyen. Felvetődik tehát a kérdés: valóban bűnös-e Tár? (Akár jogi, akár erkölcsi értelemben.) Todd Field némileg kicsavart módon azonban azt is megmutatja, hogy az szintén egyfajta visszaélés, amikor a cancel culture élharcosai nemhogy bírósági ítéletet, de vádemelést sem várnak már meg, ha felmerül valaki bűnössége – gondolkodás nélkül kiűznék még a Naprendszerből is.

Ez talán jól megvilágítja, miért nehéz egyféleképpen magyarázni ezt a történetet: provokál, hogy töltsük ki a hiányzó réseket a saját gondolatainkkal, ugyanakkor rögtön elbizonytalanít, hogy lehetséges-e egyáltalán teljesen kitölteni ezeket.

Jelenet a Tár című filmből (Fotó/Forrás: Focus Features)

Ezt az érzést pedig valamiféle misztikum folyamatos lebegtetésével erősíti fel a rendező. Például a történet egésze során titokzatos zajokat – sikolyokat, rezgéseket, mély, dübörgő basszust – hallunk a háttérből, amelyek a filmben egyértelműen csak Tár számára észlelhetőek. Halljuk őket, de nem tudjuk, honnan erednek.

A film alapján mindkét válasz helyesnek látszik.

Todd Field sajátos narratívájának az egyik következménye, hogy bár ígér zenei katarzist, mégsem adja meg a nézőnek. Egy pillanatig sem kapunk valódi, átélhető igazolást Tár zsenijéről. Helyette csak azt látjuk, ahogy a nő folyamatosan fenntartja és újrateremti saját imázsát, a zenei elit pedig természetesen asszisztál hozzá. Ami újabb nyitott kérdést hagy maga után: valóban egy zsenit látunk-e, vagy valakit, akit pusztán zseninek kiáltott ki a kora? Végső soron érthető, miért nem állt bele ebbe sem a rendező, hiszen ha erre magyarázatot adott volna, a mű titokzatossága is csorbult volna.  

Egyik pillanatban veszedelmes és könyörtelen, míg máskor kifinomult és elbűvölő, amikor kell, akkor pedig hízelgő és esendő. Épp olyan, amilyennek egy zsenitudattal megvert embert elképzelnénk. Újfent bizonyítja, hogy napjaink egyik legeredetibb és legsokoldalúbb színésznője – ezt jóeséllyel az Oscar-gálán is elismerhetik hamarosan.

Jelenet a Tár című filmből (Fotó/Forrás: Focus Features)

Todd Field filmje tehát nem azt mutatja meg, amire sokan számítottak. Úgy festi le a korunkat, hogy közben visszautasítja, hogy nyíltan megvallja, mivel ért egyet és mivel nem. Azt sugallja, hogy a földi életben csupán részigazságokat, a valóság kis szeleteit ismerhetjük meg – márpedig ha így van, akkor igaz ez a bűn és bűnösség kérdésére is. Ezért talán jobb lenne, ha az ítélkezést nem vállalnánk fel folyton folyvást, önként és dalolva.

A Tár remek korrajz, amely talán tíz évvel ezelőtt még értelmezhetetlen lett volna, a mai ember számára viszont revelatív élmény lehet, igaz, előtte érdemes hagyni, hogy leülepedjen bennünk. Van belőle valami Stanley Kubrick megszállottságából és David Lynch intuíciójából, ami brutális kombináció. Első ránézésre meglepő, hogy hat Oscar-jelölése között a legjobb film és a legjobb rendezés kategóriája is szerepel. A Tár narratív megoldásaiban ugyanis erősen különbözik azoktól az alkotásoktól, amelyeket az amerikai filmakadémia általában díjazni szokott. Jó, hogy változnak az idők.

Fejléckép: Jelenet a Tár című filmből (Fotó/Forrás: Focus Features)