Lapunk rendszeres olvasói már több film kapcsán olvashattak arról, milyen jelentős minőségi átalakuláson ment keresztül a horror a közelmúltban, ahogy arról is, miért tartjuk ezt örömteli fejleménynek: a műfaj ugyanis képes volt lerázni magáról az üres sablonokat, hogy valami többet nyújthasson puszta ijesztgetésnél. Merthogy a valódi életünk, történelmünk, jelenünk és várhatóan a jövőnk is telis-tele van horrorisztikus pillanatokkal, eseményekkel, amelyekért nem kopogtatószellemek, bohóc- vagy hokimaszkos gyilkosok, gonosz mosolyú játékbabák, sem pedig agyatlan élőholtak a felelősek –

Ennek újabb ékes példája Magnus von Horn pszichológiai-történelmi drámája, az Oscar-díjra jelölt Lány a tűvel, amely kevésbé hasonlítható a széles közönség által ismert horrorokhoz, sokkal inkább olyan rendezők hatását tükrözi vissza, mint Lars von Trier vagy David Lynch. A valós eseményeken alapuló történet önmagában egy hátborzongató utazás a történelem kiszámíthatatlan útvesztőjében, ám a néző ennél mélyebbre is beláthat: a film lehengerlően hatásos, expresszionista stílusának köszönhetően betekintést nyerhetünk az emberi psziché sötétségébe is.

Jelenet a Lány a tűvel című filmből (Fotó/Forrás: Lukasz Bak)

A film a világháború utolsó hónapjaiban játszódik Koppenhága lepusztult munkásnegyedében. A főszereplő Karoline (Vic Carmen Sonne), aki már hónapok óta nem kapott hírt a férjéről, és már nem is hisz benne, hogy a férfi még életben van. A nő egy nagy gyárban robotol varrónőként, de a megélhetéséhez ez sem elég, albérletéből elzavarják, így egy még nyomorúságosabb padláshelyiségbe kell beköltöznie. Hamarosan azonban úgy tűnik, rámosolyog a szerencse, a gyár igazgatója ugyanis szemet vet rá. Egymásba is szeretnek, Karoline pedig teherbe esik. Csakhogy egy pszichológiai horrorban nem sok helye van az efféle Hamupipőke-törtéteknek. A társadalmi szabályok közbeszólnak, a nagytőkés férfi ugyanis nem vehet feleségül egy rangon aluli nőt, így hamarosan nemcsak felbontja a jegyességüket, de még a gyárból is elbocsátja őt, így Karoline még kilátástalanabb helyzetben találja magát. Egy sikertelen önabortuszt követően összetalálkozik Dagmarral (Trine Dyrholm), aki titokban gyermekek örökbeadásával foglalkozik. Karoline pedig, miután átadja neki saját csecsemőjét, az asszonyhoz költözik, és maga is segédkezik neki.

Jelenet a Lány a tűvel című filmből (Fotó/Forrás: Lukasz Bak)

Magnus von Horn filmjében már a legelső percektől kezdve ott bujkál a háború miatt elaljasodott korszellem démona – mintha a film teljes egésze azt példázná, hogy világégés idején felfüggesztődnek az addig megkérdőjelezhetetlennek hitt morális minták, és ez nem csak a harctéren van így, hanem a hátországban, a háború árnyékában élő közösségekben is. A rendező/forgatókönyvíró filmjében az első számú feszültség ugyanis abból ered, hogy nézőként nehéz egyértelműen szimpatizálnunk a főhőssel. Hiába szánjuk és sajnáljuk Karoline-t, újra és újra szembe megy az arra vonatkozó elképzelésünkkel, hogy az adott helyzetben mit kellene éreznie, gondolnia vagy tennie. Amikorra pedig már úgy érezzük, megismertük őt és értjük, mit miért tesz, ismét rácáfol az előfeltételezéseinkre. Merthogy Karoline számára a történet egy pontján még nincs minden veszve, ha megfelelő döntéseket hozna, elkerülhetné mindazt, ami történik vele. Ám ahogy írtuk, ez a film anómia idején, olyan történelmi pillanatban játszódik, amikor a közös értékek meggyengülnek,

Spoilerezés nélkül nehéz kifejteni, mi minden van belekódolva ebbe a filmbe, és hogy miért egészen lidérces átélni Karoline drámáját, aki egyszerre áldozata a történelemnek, a körülményeknek, valamint saját döntéseinek. A történet elején azt gondolhatnánk, annál rosszabbat már nem láthatunk, mint amikor a nő egy tű segítségével megpróbál abortuszt végrehajtani magán, ám a valódi rémálom csak ezután kezdődik. Szó szerint minden egyes jelenet hátborzongató, minden jelentéktelennek tűnő mozzanat mögött valami sötét érzelmi és morális tompaság sejlik fel. Jutalmazás és büntetés, simogatás és ütés szüntelenül váltakozik, az anyai szeretet melegsége és a rideg túlélési ösztön egymásba való átcsapásának vagyunk szemtanúi. A szeretet és a bűn harca ez, és nem feltétlenül az a tragédia, hogy bizonyos tekintetben utóbbi győzedelmeskedik –

A bűn maga a totális őrület, ép ésszel felfoghatatlan.

Jelenet a Lány a tűvel című filmből (Fotó/Forrás: Lukasz Bak)

Mindezt egészen különös fénybe helyezi a film esztétizáló, fekete-fehér képi világa, amely Michal Dymek operatőr pazar munkáját dicséri. És persze nem működhetne a történet a két remek színésznő nélkül: a Vic Carmen Sonne által megformált Karoline egyszerre férfiasan rideg és gyermekien naiv. Míg Trine Dyrholm – A kommuna óta úgy hiszem, a legkiválóbb kortárs dán színésznő – hátborzongató Dagmar szerepében, akinek a saját pokoljárása még megrázóbb, mint a főhősé.

A Lány a tűvel jó példa arra, hogy egy film akkor is lehet mesteri, ha fájdalmat okoz a nézőnek, és olyan dolgokat hoz felszínre, amelyekről még csak hallani sem akarunk. Nem tesz mást, mint rámutat:

A film Dánia hivatalos nevezéseként a legjobb nemzetközi film kategóriájában esélyes idén Oscar-díjra. Az Emilia Pérez körüli hype-ra, A szent füge magjára vagy az Én még itt vagyok sikerére gondolva joggal feltételezhetjük, hogy az aranyszobrot nem kapja meg. Ettől függetlenül azonban egy nagyon jól megírt, remekül kivitelezett alkotásról van szó. A cinefilek számára mindenképpen kötelező darab.

Fejléckép: Jelenet a Lány a tűvel című filmből (Fotó/Forrás: Lukasz Bak)