A diagnózis elkészült, a kérdés, mihez kezdünk vele

Reisz Gábor kvalitásait jól mutatja, hogy bár eddig mindösszesen két nagyjátékfilmet rendezett, szinte misztikus várakozás előzte meg legújabb alkotását, főként azután, hogy kiderült, a Magyarázat mindenre című drámáját a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatják be. A szemléről végül az Orizzonti (Horizontok) szekció legjobb filmjének járó díjával távozhatott.

Korábbi munkái (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Rossz versek) megjelenésüket követően rövid időn belül kultfilmekké váltak, aminek oka valószínűleg az lehet, hogy mindkét történet általános hangulatjelentés volt korunk Magyarországáról, úgy, hogy közben lehengerlően személyesek is maradtak.

A rendező mindkét moziban a mágikus realizmus határát súroló, metaforikus eszközökkel jelenítette meg egy komplett generáció felnövésélményét,

egy olyan országban, amely maga is átmeneti állapotban vesztegel, évtizedek óta. Hősei éppúgy őrlődtek az elavult, értelmetlen berögződések és rossz minták kényszerei, illetve a szabadság megélése között, ahogy az egész ország képtelen megszabadulni a vészterhes múlttól, a bizonytalan jövőtől való félelmében.

Jelenet a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmből (Fotó/Forrás: Cirko Film)

E két filmből teljesen organikusan következik legújabb alkotása, ám a Magyarázat mindenre már jóval kevésbé törekszik a személyes hangvételre, az egyéni lélektani folyamatok ábrázolására, figyelme sokkal inkább az ország politikai klímájára irányul. Története hiába szól látszólag alig néhány ember nézeteltéréséről, azon keresztül félreérthetetlenül a társadalom politikai kettészakítottságáról beszél.

Ha mondhatunk ilyet, a főhős ezúttal is egy tipikus Reisz Gábor-i karakter, a reménytelenül szerelmes Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár). A fiút megbénítják érzései, éppen akkor, amikor az érettségijére kellene készülnie. Olyannyira, hogy a szóbelire figyelmetlenségből úgy veszi fel zakóját, hogy azon ott marad a március 15-én kitűzött kokárda. A fiú végül egyetlen szót sem bír kinyögni a történelemvizsgán.

Hamarosan azonban az ügyből – egy lelkes újságírónak köszönhetően – országos botrány kerekedik, miután Ábel azt hazudja apjának, hogy tanára a kokárda miatt buktatta meg.

Reisz Gábor körülbelül egy hét eseményeit mutatja meg nekünk a különböző szereplők szemszögén keresztül. Megismerjük először Ábel, majd édesapja, György (Znamenák István), a történelemtanár, Jakab (Rusznák András), illetve a botrányt kirobbantó újságíró, Erika (Hatházi Rebeka) hétköznapjait, és azt is, hogy milyen személyes motivációk sodorják őket bele a botrányba.

Jelenet a Magyarázat mindenre című filmből (Fotó/Forrás: Cirko Film)

Nem véletlen, hogy a rendező elsősorban pont érettségi előtt álló fiatalokat mutat nekünk az ország lélektanának felvázolásakor: Ábel és osztálytársai éppen elhagyni készülnek a gyerekkor biztonságát. Ők azok, akik már sokat értenek a világából, ugyanakkor még mindig ijesztően keveset, ezért a legalkalmasabbak arra, hogy a különböző szekértáborok céltáblái legyenek. Reisz Gábor mintha arra próbálna rávilágítani:

senki sem úgy születik, hogy gyűlöli saját nemzetének bizonyos tagjait, a múltbéli sérelmek mesterségesen öröklődnek tovább generációról generációra.

Ebben a történetben a politika még Ábel legszemélyesebb, legnemesebb érzéseit is megmérgezi. Meglehet, reménytelenül szerelmes, de ez a szenvedésélmény legalább őszinte, igaz és valóban a sajátja – ellenben a politika műbotrányaival.

Reisz Gábor ugyanakkor megértéssel fordul a konzervatív és a liberális oldal felé is: nem a politika tényleges képviselőit mutatja meg, hanem azokat a hétköznapi embereket, akik valamilyen személyes alapélményből adódóan mintegy automatikusan betagozódtak ezekbe a szekértáborokba. Jakab, a történelemtanár, szavai szerint olyan országban szeretne élni, ahol bármire, így a nemzeti öntudatra vagy a regnáló hatalom tevékenységére is szabadon rá lehet kérdezni. Ezzel szemben az édesapát, Györgyöt mintegy kötelezi felmenőinek áldozata, amelyet a szocializmus ideje alatt hoztak meg.

Reisz Gábor felelősségteljes művészhez méltó módon mindkettejüket emberinek mutatja be, felvillantva ugyanakkor a hibáikat is.

Jakab ugyanis hajlamos figyelmen kívül hagyni, mi az, ami más emberek érzéseit sértheti, György pedig könnyedén szemet huny a szívének kedves kormány egyébként álságos politikai húzásai felett.

A film legtökéletesebben megírt, hidegrázós jelenete, amikor a két karakter végre szemtől szemben találkozik. Párbeszédük eleinte látszólag tisztelettudóan, higgadt hangnemben zajlik, mígnem előkerülnek a sérelmek, és szépen lassan belecsavarodnak abba a gyűlöletspirálba, amit leginkább a közélet viták során tapasztalhatunk. Ha le kellene szűkítenünk, a Magyarázat mindenre kulcsfogalma a kettészakítottság és a sértettség mellett még a kommunikációs zavar lehetne. Ez a jelenet ugyanis tankönyvi példája annak, hogyan értjük módszeresen félre egymást akkor, ha csak és kizárólag saját magunkra fókuszálunk egy beszélgetés során. Ezt és a többi, hasonlóképp vitába torkolló jelenetet remekül segíti Becsey Kristóf operatőri munkája, a párbeszédek során ugyanis a néző tekintetét kézikamerával, mindig az adott karakterhez fordulva irányítja. Nem vágnak bele a jelenetekbe, így szó szerint kapkodjuk a fejünket, aminek eredményeképp nemcsak a karakterek között, hanem bennünk is növekedik a feszültség, mintha magunk is két oldal közé szorulnánk.

Jelenet a Magyarázat mindenre című filmből (Fotó/Forrás: Cirko Film)

A történet legszerethetőbb karakterei bizonyára a fiatal színészek, akik kivétel nélkül hitelesen szólalnak meg. Adonyi-Walsh Gáspár méltó Reisz Gábor-i főhős, és remek párja a hihetetlenül autentikus Kizlinger Lillának, aki Jankát formálja meg. Emellett érdemes megemlíteni Hatházi Rebekát is, aki a fiatal, ambíciókkal teli, kissé naiv újságíró szerepében remekel. De a film valamennyi szereplőjét ki lehetne emelni, még az olyan kisebb mellékszerepekben felbukkanó művészeket is, mint például Kocsis Gergely vagy Sodró Eliza, akik hihetetlenül sokat tesznek hozzá ahhoz, hogy ez a történet élővé, kortárssá váljon.

Ahogy Velencében, a díjátadón utalt rá maga is, Reisz Gábor szándéka az volt, hogy felhívja a figyelmet: ne mondjunk le a másik megértéséről és a párbeszéd lehetőségéről. Filmjében ugyanakkor nem vonja le nekünk a következtetéseket, nem fogalmaz meg nyíltan tanulságot, így

azok, akik valamiféle állásfoglalást, ne adj’ Isten végső ítéletet várnak valamelyik szekértáborról, talán egy picit csalódni fognak.

A rendező csupáncsak a diagnózist állítja fel, de ránk bízza, mit kezdünk vele. Talán éppen a Magyarázat mindenre lehet a bizonyítéka annak, hogy a probléma megértése néha fontosabb, mint a megoldás. Mert ne legyenek illúzióink: a diagnózis aggasztó.

Jelenet a Magyarázat mindenre című filmből (Fotó/Forrás: Cirko Film)

A Magyarázat mindenre jó eséllyel kevésbé érinti meg a néző szívét, mint Reisz Gábor korábbi alkotásai, már csak azért is, mert 2023 Magyarországán talán csak az nem éli meg nap mint nap ezt az értelmetlen megosztottságot, aki politikailag érdekelt abban, hogy ne vegyen tudomást róla. Revelatívnak ezért nehéz volna nevezni ezt a történetet, az azonban tagadhatatlan, hogy legalább annyira fontos, mint a rendező előző filmjei. Sőt, talán egy hajszálnyival még fontosabb is.

Reisz Gábort képességei rettentő magas polcra helyezik. Egy ideális világban a megfelelő bizottságokban ülők lázas igyekezettel lapátolnák a zsebébe a pénzt, hogy minél több filmet gyártson nekünk. Persze, ez nem egy ideális világ, de azért elviselhető. Talán éppen az olyan emberek miatt, mint ő.